Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)
Kiss Eszter: Adaptációk a magyar színpadon 1957-1982 között
ember viszonyának ábrázolására esett. Tehát történelmileg konkretizáltabb, helyhez kötöttebb volt, mint tizenegy évvel későbbi felújítása a darabnak ugyenebben a színházban. Hiszen az akkori közönség jó része átélte ezt a korszakot, s több történelmi változást, saját közvetlen élményeik visszacsengését láthatták az előadásban. Latinovits démoni Őrnagyot formált, szinte emberfeletti figurát, akiben belső parancsként munkált az önpusztitás s mások megsemmisítése. S meg tudta mutatni azt az Őrnagyból áredó lenyűgöző erőt, ami Totókat megbabonázta, hatalmába keritette. 1978-ban került újra szinre a Tóték a Tháliában /közben több magyar országi bemutatója is volt/, s ekkorra megváltoztak Kazimlr rendezésének súlypontjai, s már a drámával kapcsolatos világszínház! tapasztalatokat is megpróbálta beépíteni. A történelmi beágyazottság helyett a mü most inkább általánosabb jelentést kapott, amit az is magyaráz, hogy közben a közönség egy új generációja nőtt fel, A hengsúly az Őrnagyról áttevődött a Tót családra, arra, hogy az ő szervilizmus u k kelti életre az Őrnagyban 8 zsarnokot, váltja ki az agresszivitását. Ebben az értelmezésben az Őrnagy is inkább áldozat azaz hóhér-áldozat reláció viszonylagossá válik. Szt az előadás úgy érzékeltette, hogy Tóték engedelmeskedtek az Őrnagynak, de nem démoni ereje miatt. Harsány! Gábor Őrnagyából hiányzott minden dómoniság, emberfölötti vonás, kisszerű alakot mutatott fel. Az előadás kezdetén a Tótot játszó Nagy Attila pedig még életerős, magabiztos tűzoltóparancsnokot állitott elénk. A darab folyamán a két figura ellentétes irányú fejlődésen ment keresztül. Egymásnak kiszolgáltat va s egymást feltételezve e "fejlődésben" Tót a teljes emberi megalázottság, kiszolgáltatottság irányába indult el, egyre töpörödött; az Őrnagy pedig növekedni kezdett. Ezt az előadást egyébként az ősbemutató groteszk, tragikomikus látásmódjával szemben realistább játék, s inkább vigjátéki stilus jellemezte, s bár átgondolt munkával készült, mégsem tudta elhomályosítani az eredeti bemutató emlékét. Mese és szinpad ^mlitettűk, hogy az 1957-82 közötti időszakban a gyermekei;inházi produkciók között túlsúlyban voltak ez adaptációk, nir^edramatizálások. /Csak az utóbbi években tűnik úgy, hogy némileg sokasodott az eredeti gyerekdarabok bemutatása./ Itt az adaptálás nehézségeit megsokszorozzák a gyermekprodukciók közönségének életkori sajátos101 •