Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Kiss Eszter: Adaptációk a magyar színpadon 1957-1982 között

ságai. Emellett a legalapvetőbb buktató, hogy meseolvasáskor vagy -hallgatáskor a mesevilág a befogadás folyametában teljesedik ki, realizálódik, a gyermeki fentázia építi fel azt. Ezzel szemben a mese megjelenítése rövidre zárja ezt a folyamatot, kiiktatja /ha nem ia teljesen/ a fantázia aktivitását, a gyermek egy kászen kapott, lezárt világgal találkozik. Ezért a színpadra állításakor megvan annak a veszélye, hogy az epikus mese éppen lényegétől, az epikum nyújtotta "Örömöktől" fosztódik meg; megszűnik a mesevilágba való beavatkozáa, az alkotó befogadás lehetősége. Ezt persze ki lehet küszöbölni, más módon is pótolhatják a veszteséget a dramatizálok éa színházi alkotók, de ilyen produkció ritkán született a tárgyalt huszonöt év alatt. Mert az adaptált gyermekdarabok túlnyomó többsége a felmutatás gesztusával élő hagyományos "kukucskáló szinház" előadástípusába tartozott. Igy a mesevilág elkülönül a gyerekektől, s az előadás kevéssé épit az életkori sajátosságokra. A sok közül erre példa Collodi klasszikus meséjének a Pinokkió nak színpadi változata, melyet Litvai Hell! dramatizált, s amelyet állendóan játszottak országszerte 1974-80 között. /A legkiemelkedőbb az Ascher Tamás rendezte Pinokkió volt a kaposvári Csiky Gergely Szinház előadásában 1978-ban./ Litvai Nelli megőrizte a meseregény fő cselekményszálát, bár nem követte szolgaian a mesét. Enyhített a történet szadizmusán, kegyetlenségén, de megmaradt a didaktikus mondanivaló, amit a képzelet megkötöttsége miatt legföljebb a figurák mókás színpadi megjelenése ellensúlyozhatott. Ez a fajta dramatizálás: az epikus mesének dielogizált mesejáték-formába öntése /a "felnőtt" darabok mintájára/ kézenfekvőnek és szinte egyeduralkodó módszernek tűnik. Pe dig természetesebb lenne, ha az alkotók a gyerekek képességeiből, hajlandóságaiból, tulajdonságaiból indulnának ki. A gyerekek /bár természetesen nem tekinthetők homogén tömegnek/ alapvető élettevékenysége s játák, ami számukra összefonódik a megismeréssel. Ösz szefügg ezzel fogékonyságuk, a felnőttekénél nagyobb mérvű érzékenységük ás rugalmasságuk, s hallatlan azonosuló-, beleérző-képes ségük. Emellett elvárják, hogy partnernek tekintsék őket, nem sze rétik, ha leereszkednek hozzájuk. A pertneri kapcsolat pedig közös játékot, közös cselekvést, részvételt jelent. A gyerekek nem azt várják, hogy játsszanak nekik, hanem ők maguk akarnak játszani /s ez megfigyelhető a "hagyományos", tehát a színpad/közönség közé határvonalat húzó gyermekelőadások közönségének reagálásaiban is. /A mesedramatizálások legtöbbjénél azonban a passzív befogadás me-