Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Gerold László: Vajdasági magyar dráma és színjátszás /1957-1982/
Szinészi pályáját Szabadkán kezdte, de igazi sikereit az Újvidéki Színházban érte el Fejes György /1927/, aki Osborne Komédiás ának Arohi Rice-je, Ádám, Doolit&e, Biedermann, Peackok, majd pedig Edgar a Play Strlndberg ben. Mockinpott, Kuligin, Báró Lenbach, Gajev. Fejeséhez hasonló Romhányi Ibi /1939/ szinészi pályája, szabadkai sikerei Alison Porter e Dühöngő ifjúság ban. Josie Hogen a Boldogtalan hold ban. Glória Marinkovic' drámájában, Éva, Gertrudis, Borbála a Háy-drámában, György az Áfonyákb an /ez Sterija-dijas alakitás volt/, majd Újvidéken Alice a Play Strlndberg ben. a Három nővér Olgája, az Agónia Laurája, Ljubov Andrejevna a Cseresznyéskert ben* Topolyai vezetőszinészi státusz, majd hosszabb rádiószinészi szünet után Nagygellert János /1922-1978/ az Újvidéki Szinház néhány előadásában mutatta meg kivételes tehetségét, mígnem e Győzelem Sánta professzoraként vett kényszerű búcsút a színpadtól. Állandó biztos pontja az újvidéki előedásoknak N. Kiss Júlia /1931/ és Ferenczi Jenő /1930/. Nemcsak a színháza la pit ás napjaiban, hanem még néhány évtizedig a műkedvelők közül újították fel színházaink szinészi állományukat, gyakran igen sikeresen. Mignem valahol a hetvenes évektől lényegesen változott, intézményesített formát kapott a szinószképzés. Előbb a belgrádi, pesti és vásárhelyi főiskolák hallgatói között találunk vajdaságiakat, majd Újvidéken nyílik meg a Művészeti Akadémián a magyar szinésztagozat. Ugy látszott, Várady Hajnalka a belgrádi, Bicskei István a vásárhelyi, Korica Miklós, Bajza Viktória, Soltis Lajos, Póka Éva, Földi László a pesti főiskoláról, a hozzájuk társult romániai Daróczi Zsuzsával és a pesti Jónás Gabriellával, s még néhány fiatallal /Kerekes Valéria, Ábrahám Irén, Árok Ferenc/ nemcsak hosszabb távon oldja majd meg a vajdasági magyar színészet káderproblómáját, hanem olyan együttessé kovácsolódik, amely jugoszláv viszonylatokban az egyik legerősebb lesz. Erre, sajnos, most már nem kerül sor, Bajza, Póka visszament Magyarországra, Daróczi, Bicskei kallódik... Most látszik csak, hogy mennyire hiányzik egy átgondolt, e társulatok működését egybehangoló szinházlrányitása. Ha ez létezik, a káderállomány nemcsak számbelileg lehetett volna erős, hanem a tehetséges színészeknek megadatott volna az egyéni kibontakozás annyira fontos lehetősége is. Erre pedig kivált most, e nyolovanas évek közepén, amikor mindkét magyar társulat válságba jutott, mindennél inkább szükség lenne. Két képzőművész neve kívánkozik még a névsorokkal bővített színháztörténeti áttekintés végére, a díszlettervező Petrik Béláé /1916/ 138
