Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Gerold László: Vajdasági magyar dráma és színjátszás /1957-1982/
és s jelmeztervező' Anna Atanackovicé /1949/, mindketten modern vizuális megoldásokkel járultak hozzá a vajdasági magyar szinjátszás sikereihez, 2. Vajdasági magyar dráma. 1957-1982 E negyedszázadnyi drámatörténet /az elválaszthatatlan szinjátszástörténettel együtt/ folytatása a jugoszláviai magyar drámairodalom 1945-tel kezdődő hermadik nagy periódusának, amely ebban is különbözik az előző két történeti korszaktól - az 1918-cal záródó XXX, századitól s az erre kapcsolódó XX. század elejitől, velamint a két világháború közöttitől -, hogy immár a vajdasági városok egyikében, s éppen a legjelentősebb szinházi múltú Szabadkán állandó magyar társulat alakult ós működött. /Az első, majd száz esztendőnyi korszakban csak játszóhelyek majd színházépületek léteztek Szabadkán, Zomborban, Becskereken - a mai Zrenjaninban -, Újvidéken meg néhány kisebb városban, ahol vándortársulatok léptek fel, a másodikban viszont nem volt magyar nyelvű hivatásos szinjátszás a Vajdaságban, csak mükedvelés./ Hogy a szabadkai színházépülethez állandó társulat is tartozott, a városnak immár komplett színháza volt, az a jugoszláviai magyar drámairodalom szempontjából is új, minden addiginál ösztönzőbb, kedvezőbb körülményt jelentett. A drámairás sem maradhatott passzionátus ügyvédi, tanári, újságírói foglalatosság, mint az első periódusban, vagy a megjelenítés lehetetlenségével eleve számoló sziszifuszi munka, mint a két háború közötti vojvodinai magyar irodalom megszállottjai számára. Drámát Írni egyenlővé lett a szinházi előadás esélyével. A Vajdasági Magyar Népszínház - a mai Szabadkai Népszinház elődje - működésének kezdetén fel-feltűnnek a vajdasági magyar irók darabjai, előbb jelenetek és egyfelvonásosok, majd egész estét betöltő vígjátékok, szinmüvek, népszínművek, énekes játékok, drámák, hol szórakoztatónak vélt vidékies színvonalon, hol naprakész aktuálpolitikai szándékkal, de minden esetben látható igyekezettel egymáshoz igazítva, törve a polgári dramaturgiai örökséget és az új szoc/ialista/realista eszmeiséget. Kivétel nélkül megmártva e müveket az ekkor divatos s egyedül elfogadhatónak tartott realista szinjátszás kristályvizében, amelyben a különféle elemek egységes masszává oldódtak. Mielőtt azonban a kor esztétikai, főleg pedig politikei kivánalmainek megfelelő dramaturgiai iskola kialakulhatott volna, lényeges 139