Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Kántor Lajos: Romániai magyar színház /1944-1984/

dottaágából, s lépést tartson a többi művészet-stilus fejlődésével". Temas Gáspár a szinház nevében kétszer is megszólal, védelmébe veszi Anatol Ccnstmtiit, ugyanakkor viszont haaznoanak minősiti, a szinház jövő játékstílusának alakulása szempontjából, Szabédi vitatkozását az előadással. A vita elindítója kitart álláspontja mellett, továbbra is a szinészi játék primátusát hirdeti /szemben a rendezéssel, e díszlettel/; Tamás Gáspár a rendezés problémáit véli hangsúlyosaknak - éa ebben, ez adott helyzet ismeretében, alighanem igazat adhatunk neki. A Váratlan vendég-vite valójában a kánonszerü irodalom- és szinház-konoepció alkonyát jelzi, noha az új, járható utak tekintetében megoszlanak a vélemények. /Szabédi kiáll például a fiaskóval végződött szatmári Romeo éa Júlia mellett, mert az az előadás a szinészt állította előtérbe./ Mindenesetre egy bezárult nemzeti szinházi hagyományőrzés s a középfajúság olosóbb-szórakoztatóbb változatai helyébe valami újnak kell jönnie - tudomást véve a drámairodalom és dramaturgia XX. századi, századközepi vívmányéiról, a változó korigényekről, amelyek természetesen e játékstílust is döntően befolyásolják. A pozitív változás szembetűnő jeleit a hatvanas évek elejétől mindenekelőtt néhány modem szerző és színpadi mű mutatja: Arthur Miller Az utazó halála /1960. március 11./ Brecht: Puntila úr és szolgája Matti /1960. április 8./, majd néhány, meglehetősen gyengére sikerűit évad után szintén Brecht, a hires Koldusopera /1964. március 6./, Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása /1964. április 3./, Miller: Pillántán a hídról /1964. december 7./, Tennessee Williams: A vágy villamosa /1965. április 23./. Ebbe a aorba tartozik - a Huazár Sándprt /1960-1964/ követő Senkálszky Endre igazgatása /1964-1969/ alatt - Max Frisch darabja, a Biedermann és a gyújtogatok

. /1966/;Thornton Wilder: A mi kis vároaunk

./1966/; Sartre átdolgozáaában Euripidéaz Trójai nők

je /1967/, a harmadik kolozsvári Miller-bemutató, a Bünbeeaés után /1968/; Mrozek: S trip- tease /1968/ és ismét Sertre: Az Ördög és a Jóisten /1969/. Egyikmásiknál azért érdemes külön is megállni, mert a szöveget többnyire pontosén értelmező /Rappaport Ottó/, a Urai elemekre hengolt /Szabó József/, illetve mozgalmas, jó ritmusú /Taub János/ előadásokban bebizonyosodik, hogy számos olyan színésze ven a kolozsvári színháznak, akik rá tudnak hangolódni a modern drámai szövegeket éltető új helyzetekre és gondoletökre, az önvizsgálat és korelemzés másfajta módjára. Az utazó haláláb

an. Rappaport kiegyensúlyozott rendezésében /Marosi Pétertől kölcsönözzük e jelzőt/ "az egyik legnépszerűbb 58