Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Gerold László: Vajdasági magyar dráma és színjátszás /1957-1982/

folyamán a dráma éa a nézők részvételével kellett kialakulnia. A proszcéniumra állított tükörsorban a nézőtérre lépő, 8 széksorokban helyet foglaló közönség önmagát látta viszont, önmagával szembesült. A tükrök mindvégig a szinen maradtak, az eloszinpadról később hátra kerültek a fenékfalhoz, a közönség ekkor kettős tükörbe nézhetett: abba, amelyiket a dráma tartott elé, s a háttérben levő valódi tükrökbe. Yégül azzal a leplezetlen szándékkal kerültek vissza a proszcéniumra a tükrök, hogy a közönség ismét - egész közelről - szembenézzen önmagával, de most már agyában a neki szegezett, gondolkozásra kényszeritő kérdésekkel. Tény, hogy történetként is érdekes a próféta ós a király esete, mely szerint az egykori fegyvertársak ellenfelekké válnak. Dávid király a hatalom birtokában azt gondolja, hogy "néhány aprócska bünt" megengedhet magának. Nátán, az abszolút igazság megszállottja azonban másként Ítél, s ezért példabeszédet mond a nép között arról, hogy Dávid Bethsabé megnyeréséért bűnös a férje halálában. A prófétát "bekéretik" a palotába, s amikor nem hajlandó megígérni, hogy felhagy a példabeszéd terjesztésével, akkor "vendégként" ott tartják. A börtönben gyorsan megokosul, kompromisszumot köt a nála erősebb hatalommal. S ebben az sem menti, hogy az Ur szavát tolmácsoló Angyal rábeszélésére hallgatott, mivel az Ur - ahogy az iró utal rá - csak bennünk létezik, mi magunk teremtjük meg azzal a szándókkal, hogy igazolhassuk tetteinket. Miután Nátán felhagy az uralkodónak ártó példálózással - ellenszolgáltatásul Dávid büntetése anynyi, hogy meghal Bethsabénak tőle született gyereke -, visszstér remetehelyére, s ekkor a dráma új konfliktussal bővül. Simon, a fanatikus igazságkereső prófétainas képtelen megérteni mestere "megokosul ását". Ám a történetnél kétségkívül vonzóbbak a drámába foglalt kérdések. Mindenekelőtt az, melyik vagylagossági viszonyba állitja e következetes etikát és az ügyes taktikát. Ebből sarjadnak a további kérdések: mi célravezetőbb, ha kompromisszumot kötünk vagy ha makacsul kitartunk igazunk mellett? Mit válasszunk: az utókorban való felmagasztosulás mártiromságát vagy a túlélést jelentő féreglétet? Hol vannak az igazság határai? Létezik-e abszolút igazság, vagy "minden igazság, csak a lehetőségeken belül igazság", a lehetőségek körén túl viszont értelmetlen fanatizmussá torzul? Nincs igazság kompromisszum nélkül?