Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Gerold László: Vajdasági magyar dráma és színjátszás /1957-1982/
módosulás történt a színházak pénzelésében, ami a műsor - tehát az új drámai alkotások - jellegének változását eredményezte. Gazdasági okokból a színházak a teljes állami támogatásról kénytelenek voltak nagymérvű önfenntartásra áttérni. Ez szinte eutometikusan a műsor higulásához, kifejezettebben szórakoztató jellegéhez vezetett. Ekkor szaporodtak el a bohózatok és az operettek a repertoárban. S ennek a változásnak a jegyében készültek az új szinpadi müvek is. A műsor ilyetén történt módosulásának nyomai ismerhetők fel az itt tárgyalásra kerülő negyedszázad első felében. Azokban az ötvenea évek végén és hatvanas évek elején irt ós színpadra került darabokban, amelyek vagy szinte teljes mértékben az ügyes ós mindig hatásos bohózati sablonhelyzetek és szokványszereplők újrafelhasználásával készültek, mint V. Lippay Etelka: Boldogság részletre /1960/ ós Fő a nyugalom /1961/ meg Barácius Zoltán: Finom kis társa ság /1963/, vagy a már évtizedekkel előbb is anakronisztikus népszínművek ismételt életre erőltetésének - végérvényesen utolsó próbálkozásai, mint Sulhóf József: Se eleje, se vége /1958/, Kvazimodo Braun István: A tóparti ház /1962/, vagy pedig amelyek a magánemberi morál olyan izgalmas problémaköreit érintik, mint a hívateli, esetleg házassági kóterkölosüség, például Kvazimodo Braun biró-drámájában, a Lukács evangéliumáb an /1966/, szinésznőtörtónetében, a Különös főpróbáb an /1957/ és az egykori szerelmesek találkozásáról szóló Majtényi Mihály-szinmüb en, a Harmadik ablak ban /1958/. A három szinmüforma közül a bohózatok közönségsikere a legnagyobb. A Boldogság részletr e az első szabadkai műsordarab, amely megérte a százszor! előadást. Gondolatilag és dramaturgiailag legértékesebbek viszont az erkölcsi kérdéseket felvető müvek, köztük is a Lukács evangéliuma . Ennek a vonalnak előzménye az állandó szinház működésének kezdetén színpadra állított első aikerdráma, a Magdics-ügy /Kvazimodo Braun/, ami a pszichologizáló erkölcsi dráma évtizedekkel később fel-felbukkanó darabjaival, mint Deák Ferenc: Tor /1972/, Bogdánfi Sándor: Bűnösök /1974/, Barácius Zoltán: Szom baton, vasárnap /1977/, Gobby Fehér Gyula: Bűnös-e a Szél ? /1979/ és Deák Ferenc: Nirvána /1981/ c. színmüvével a tipus iránti folyamatos érdeklődést példázza. A felszabadulás utáni jugoszláviai magyar dramaturgiában e kimeríthetetlen forrásból táplálkozó drámaforma minden bizonnyal a leghosszabb és legtöretlenebb alakulásitörténeti utat vallhatja sajátjának.