Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Gerold László: Vajdasági magyar dráma és színjátszás /1957-1982/
rendező vagy rendezői stáb nélkül nehéz kialakítani és megőrizni a szinház sajátos arculatát, jellegét. Ez utóbbi főleg az elmúlt néhány esztendő alatt vált nyilvánvalóvá, amikor mind halványabb lett a kezdetben még erőteljesen, határozott vonalakkel felrejzolt modern, avantgárd jelleg. Nem véletlenül próbálta az Újvidéki Szinház másolni a belgrádi Atelje 212 szervezési struktúráját, hiszen profiljában is ehhez a jónevü társulathoz kívánt hasonlítani. Elsősorban müsorpolitika és játékstílus tekintetében. S ez az elképzelés, mivel a jugoszláviai magyar szinházi közönségnek valóban igénye ós szüksége volt egy hengvétélben és problómalátásban korszerű színházra, nem is megalapozatlan. Való tény, hogy sokfelé figyelésükben a szabadkaiak nem fordíthattak kellő gondot sem a modern dramaturgiára, sem a játék kísérleti elemeire. Mégha az Atelje 212 megtestesítette szinházi modernség az Újvidéki Szinház alapításakor sokkal problematikusabb is volt, mint egy évtizeddel előbb, lényegében nem rossz mintát követett az új magyar szinház, amikor a belgrádi intézmény nyomdokain indult el. Nem is szólva arról, hogy az Atelje 212 fémjelezte modernség műsor tekintetében éppen azt az utat jelentette, amelyre - egyéb feledatai közepette - lényegében sohasem léphetett a jugoszláviai magyar szinház. Az Atelje 212 egy, sőt két évtizeddel előbbi korszerű repertoárját vállalni kellett már csak színháztörténeti feledatként is. Inkább kellett idejétmúlt ebszurdot játszani, mint örökostoba zenés vígjátékot, inkább kellett politizálni, mint limonádét szürcsöltetni a közönséggel, meg kellett mutatni, hogy szinész nem emelt hangon szerepet játszó valaki, legjobb esetben sztár, hanem gondolkodó társunk, aki a szinpadon úgy viselkedik, mint mindannyian az életben, figyelmeztetni kellett, hogy a színpadkép modernizmusa nem a jelzett kulisszákig terjed, henem a náddal-sással benőtt, süppedős valóságunk megmutatásáig. Hogy modernnek lenni annyit jelent, mint intenziven élni az időben. A saját időnkben - saját formánk és gondolataink szerint. Műsorával ós stílusával tehát nemcsak a tegnapi vagy tegnapelőtti modernségről kellett hirt adnia a színháznak, hanem a mai, naprakész korszerűségről is. Természetes, hogy mindez nem sikerülhetett maradéktalanul és töretlenül. De tény, hogy legjobb előadásaiban, s volt belőlük tiz igen figyelemre méltó, régebbi és újabb müvek megjelenítését tekintve egyaránt. Siker volt a klasszikusok mai felfogású szinpadravitele, a Három nővér , a Gseresnyéskert . a 134
