Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Tóth László: Fejezetek a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar színjátszás történetéből
és Tamási Áron rendezései /a Két úr szolgája és a Mirendolina ill. az Énekes madár és a Vitéz lélek/ , valamint Csongor és Tünde. Tóték- és Othello-értelmezései voltak a legfontosabb állomásai. Ez utóbbi Kucraan Eta emlékezetes Desdemona-alakitásával egyben a fiatal szinesznő tehetségének próbaköve is lett. Madách Imre születésének 150. évfordulójának évében a szinház Az ember tra gédiája bemutatására is vállalkozott, amelynek szinpadra állításával a Jászai-dijas magyarországi rendezőt, Várady Györgyöt bizta meg. Az előadás kritikai visszhangja ugyancsak a komáromi szinház legsikeresebb produkciói közé emelte ezt a vállakózást, mely alkalmat adott a társulat három színészének - Ropog Józsefnek /Ádám/, Németh Icának /Éva/ és Dráfi Mátyásnak /Lucifer/ - tehetségük, megjelenítő eszközeik teljes kibontására. Várady értelmezésében Adám fiatalos hevülettel és tettvággyal száguld végig az emberiség történelmének "álomútjain". Ebben a felfogásban, Egri Viktor szavait kölcsönvéve, "Lucifer nem hagyja meg Ádámot paradicsomi tétlenségében, hanem kételyek ébrentartása mellett cselekvésre is sarkallja, és helyesen világítja meg, hogy Ádámot éppen sorsának baljós, negativ fordulatai viszik újabb tettekre készen előre". A hetvenes években a szinészévei után a prágai Szépművészeti Akadémia rendezői szakát elvégző Takáts Ernőd Brecht szellemét hozza magával haza Komáromba: eddigi rendezései közt nem véletlenül szerepel az élen Brecht két egyfelvonásosa: a Carrar asszony puskái és Szophoklész Antigoné ja, s ugyancsak ebben a hangnemben szólalt meg az ő rendezésében A Windsor! vig nők is. És ezzel nagyjából végére is értünk ennek a - teljességre nem törekvő - történeti áttekintésnek. Ugy volna illő, ha most összefoglalnánk az elmondottakat, s levonnánk a levonható tanulságokat. Újból szót ejthetnénk az esztétikai, történelmi, szociológiai, pszichológiai, sőt filozófiai műveltségünknek a szinházi gondokodásunkben - igy sajátos játékstilus-kereső kísérleteinkben is - kimutatható hiányosságairól, újból figyelmeztethetnénk az "újratermelődő középszerűség" lépten-nyomon tetten érhető fenyegetésére. De megint csak elegendő lesz idéznünk, hiszen Somos Péter egyik jegyzetében nagyon pontos választ adott a Magyar Területi Színházra "igazán és egyedi módon jellemző" stílusjegyekkel összefüggő kérdésekre. Válasza egyúttal az "újratermelődő középszerűség" elleni tiltakozássá is sikeredett: "Az utóbbi évad általam látott darabjai egy kivételével úgy viselik őket /azaz: e stílusjegyeket — T.L./ magukon, ahogy a sokgyermekes családokban szokták a ruhát viselni; apró ala118
