Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Tóth László: Fejezetek a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar színjátszás történetéből
intellektusuknál és pszichikumuknál fogva megosztott, egymástól különböző individuumok sokaságára tekint. Ám ebből a megközelitésből újabb bonyodalmak származhatnak és - származtak is. E lényegében helyes megközelítés legfőbb veszélye ugyanis - mint a későbbiek során Konrád néhány rendezése alapján beigazolódott - a szétaprózás, az ugyanazon előadáson belüli, egységes koncepció szótrázódásának veszélye. Egyidejűleg valamiféle fokozottabb intellektualizálódásra, a játékszini elemek korszerűsödésére, a meteforikus megfogalmazás 1gényeinek kielégítésére is mind sürübb ós mind elszántabb próbálkozások történtek. A hatvanas évek közepén Konrád József már arra törekszik, hogy színháza egy lépéssel eltávolodjon "a valóság illúziójával bóditő szinház hagyományaitól egy olyan szinház felé, mely nem fél attól, hogy játék közben leleplezze a néző előtt önnön maga varázslatának eszközeit." Nem jelentéktelen zavart, esztétikai-elméleti, sőt filozófiai tisztázatlanságot jelez azonban, hogy ezekben a küzdelmekben például élesen szembekerül egymással - amint arra Szllvássy József már rámutatott - Sztanyiszlavszkij és Brecht. A népnevelő, az érzelmekre apelláló szinházeszmény fejlődósének következő stádiuma a hetvenes évek közepén és második felében a "közvetlen szinház", a "szituáció szinház" - meglehetősen pontatlan és ködös - fogalmainak a megjelenése: "A MATESZ a jövőben nem annyira a jellemek, mint inkább a szituációk színháza kivan lenni, A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy előadásaink az eddigieknél jóval epikusabbak lesznek. ... játékközpontúságra fogunk törekedni." Konrád József pedig egy új - saját gyártmányú - terminus technicus használatához folyamodik: kijelenti, hogy ő egy "népi szinházi játékstílus" /sic!/ megteremtésén fáradozik. A hetvenes évek Magyer Területi Színházának előadásaira megint csak a sokféleség, a sokféle irányba tapogatózás volt a jellemző. Pehelykönnyű zenés bohózatokból /Kertész Imre: Bekopog a szerelem /, társadalomkritikai élü regénydramatizáción /Pejes Endre: Rozsdatemető/, a polgári dráma szabályai szerint remekül raegirt színművön /Molnár Perenc: Liliom/ keresztül a klasszikus tragédiákig /Schiller: Haramiák, Shakespeare: Rómeó éa Júlia/ , vagy éppenséggel verses öszszeállitásokig /Beke Sándor: Korunk és költészetünk/ úgyszólván minden színárnyalat megtalálható ebben a meglehetősen tarka képben. Konrád József ebben az Időben már teljesen hátat fordított színészi pályájának és kizárólag csak a rendezéssel foglalkozott. Már ekkor látható, hogy főleg a magyar klasszikus drámairodalomban érzi otthon 116
