Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Tóth László: Fejezetek a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar színjátszás történetéből
létjogosultságát vonja kétségbe. Mi sem azt tesszük. Sőt teljes mórtékben csatlakozhatunk Beke Sándorhoz, aki - akkoriban a Magyar kerületi Szinház Thália Színpadának rendezőjeként - az Irodalmi Szemle 1977-es szinházi számában ekképp nyilatkozott: '*... színházunk a népművelő, a népszinház szerepét tölti be. Ugy tudom, ez a legfőbb törekvése és feladata, de a lehetőségei is erre predesztinálják." Igen ám, folytatja tovább Beke e megkezdett gondolatot, viszont arról, hogy a szinház "ezt milyen szinten teszi ós milyen etikai és gondolati következetességgel, arról már lehetne vitatkozni". Es nemcsak lehetne, kell is. De hallgassuk csak tovább Bekét: "Mitől népművelő egy szinház? Fantasztikus dolog, ha belegondolunk, hogy például a Csongor és Tündé t egyetlen este egyszerre mintegy ötszáz ember olvassa hangosan. De nem saját képzeletére bizva és hagyatva, hanem úgy, ahogy azt mi, az alkotók akarjuk. Azokra a gondolatokra, érzelmi és értelmi síkokra terelve a néző figyelmét, amelyek számunkra a legfontosabbak." Igen, a megfogalmazás pontos: a szinház azzal "népmüveÍj en", hogy szinház, jó szinház marad. Amit éppen Beke néhány rendezése, s köztük az előbb emiitett Csongor és Tünde is igazolt. Egy időben, a hatvanas* évek elején zenés darabokkal is próbálkozni kezdett a Magyar Területi Szinház - sikertelenül: "... nem lehetünk megelégedve a jószándék realizálódásával. ...Hivatásos együttestől minden tekintetben szinvonalas előadást várunk, sokkal jobbat, mint a műkedvelőktől. Sajnos, ez nincs igy, mivel a legjobb műkedvelő csoportok operettelőadása fölülmúlja a komáromiakat" - irta a szinház zenés produkcióiról szólva Viczai Pál, Valamivel sikeresebbnek mondhatók a kassai társulatnak a hetvenes évek elejére és a komáromi társulatnak a hetvenes évek második felére eső zenésszinházi próbálkozásai, A zenés darabok előadásának szüksége a nyolcvanas évek elején líjból napirendre került. Sőt, a Magyer Területi Szinház vezetőinek távlati tervei között egy zenés társulat létesítésének a gondolata is helyet kapott, Konrád József népművelő színházának eszménye a hatvanas évek közepén már árnyaltabb megfogalmazásban jelentkezett: "Elsősorban a néző érzéseire kivánunk hatni... Szeretnénk ezt oly módon megvalósítani, hogy egy-egy előadásunkon azonos élménye legyen a kamocsai parasztasszonynak, a rozsnyói bányásznak, a kassai tsnárnak, a nyitrai diáknak, vagy akár a komáromi cipőbolt elárusítójának," Ebben a megfogalmazásban mindenekelőtt az jelenti a nóvumot, hogy a szinházi közönség nem mint alaktalan masszára, arctalan tömegre, hanem mint