Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Tóth László: Fejezetek a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar színjátszás történetéből
Egri Viktorral kezdődik és vele ér véget". Noha, igy a levél, felbukkanófélben van néhány tehetséges fiatal drámaíró, akiknek első szinpadi próbálkozásai a színpadtechnikai ismeretek hiányáról és a drámaelmélet alapfogalmainak nem ismeretéről tanúskodnak. Bizonyos fordulat jelei az 1957/58-as évadban mutatkoznak. A Csehszlovák Rádió Magyar Adásának rádiószinpada egyszerre négy drámaírót is avat: Kónya Józsefet, Simkó Margitot, Lovicsek Bélát és Dávid Terézt. Ezek a jelentkezések bizakodással töltik el a szinházi publicistákat, s többen is úgy vélik: most már a Magyar Területi Szinházon van a sor. Am a szinház a kezdeti szép program ellenére is, miután lehetőséget adott Siposs Jenőnek és Dávid Teréznek, újból elzárkózott attól, hogy csehszlovákiai magyar szerők bizonytalan kimenetelű próbálkozásaival kísérletezzék. Noha, másfelől Kisbán /Klimits/ Lajos, a szinház nem sokkal előbb főiskolát végzett dramaturgja, szívügyének tekintve a csehszlovákiai magyar drámaírást, lelkesedik a mozgásért, a felbukkanó új nevekért. Pellegi István, ez akkori igazgató azonban meglehetősen "furcsa" logikára alapozott álláspontot képvisel: örvendetesnek nevezi ugyan, hogy az új nevek jelentkezésével megszűnt a csehszlovákiei magyar drámairodalom "egyszemélyes jellege", ám véleménye szerint a szinházat mégsem lehet "kisérleti konyhának" tekinteni, éppen azért, valamiféle próbaként minden darabot először az Irodalmi Szemlén ek kellene közölnie, s igy megbizonyosodni annak valós értékeiről. Pellegi tétele: "Jobb egy darabot el nem játszani, mint megbukni vele" - nem kivan kommentárt. Az ő elméletére Dávid Teréz adott választ ugyancsak az Irodalmi Szemlé ben, a csehszlovákiai magyar színjátszás és drámairás helyzetéről rendezett vitában. E vita során többen is rávilágítottak szinház és irodalom közti egészségtelen kapcsolatra. Gály Iván a maga teljességében látja a helyzetet, megállapítva, hogy mind a területi szinház, mind pedig maguk az Írók vajmi keveset tettek eddig a kapcsolat rendezéséért. Szuchy Emil viszont a szinház "magányosságának", irodalmunktól való elszigeteltségének, magárahagyottságának ad hangot, kifejezve ezt a bizony még ma sem időszerűtlen óhaját, miszerint "okvetlenül bővíteni kellene ezt a szűk kört, amelyben a színházunk Idestova tiz esztendőn át keringve önmagát keresi". A vitát követően, még ugyanebben a számban, Bábi Tibor fogalmazza meg félreérthetetlenül, hogy milyen szerepkör vállalását mulasztotta el ez eddigiek során a területi szinház: "... 8 ml helyzetünkben a MATESZ-nek kulturális életünk egyik fontos centrumává kellett volna válnia. Mert rendben van, hogy ezt játszik, meg amazt játszik, de smig nem játszik hazai szerzőt, addig csak köz110
