Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 19. (Budapest, 1986)

Kovács Léna: Ny. Ny. Jevreinov munkássága /1879-1953/ - pályakép

valósítható, mint a formáció

, ami az esztétikai művészetek lényege"/

36

' Jevreinov felvázolja a teatralitás "genealógiáját": mint ösztön, már a blologikumban megjelenik /pl* a madarak dekorativitásában/. Számos példát hoz őstörténeti ill. etnográfiai kutatásokból, hogy az ősembernek, ill. törzsközösségben élő embernek fejlett teatralitás-érzéke volt, amellyel magát mássá változtatta, s amely nem magyarázható egyértelműen az istenhit vagy mágia befolyásával. "Megértette, hogy az elet önmagában semmi, hogy tennie kell valamit, ha házigazdának akarja érezni magát az idegen és érthetetlen világban",'

3

" Ehhez tartozott, hogy élete minden eseményéből /születés, felnőtté érés, vadászat, házasság, háború, büntetés, temetés/ szinházi látványosságot teremtett. A történelem során a szinház iránti vonzódás mindig erős volt, de az érdeklődés nem elsősorban az intézménynek szólt, hanem az emberben meglévő teátrális ösztön kiélésére irányult. Az ókori görögöknél ismerjük a szinház jelentőségét; a rómaiak a "panem" mellett életfeltételüknek tartották a "circenses" meglétét; a kinaiaknál nem múlhatott el egy nagyobb ebéd szinészek jelenléte nélkül, akik mintegy 50-60 darabból /fogásból/ álló szinházi menüt kináltak fel, s ebből játszottak a közönség rendelésére. Az európai középkorban a színházzal szemben ellenségesen fellépő egyház utóbb arra kényszerült, hogy teatralizálja a vallásos szertartást. 1509-ben Erasmus a következőket irja: "Mi az emberi élet, ha nem szinjáték, amelyben mindenki álarcosán jár-kel, s mindeki a saját szereke/ pét játssza, amig a rendező el nem vezeti a szinről?"' J 1 Jevreinov számára természetesen Shakespeare jelenti a csúcspontot: valójában nem is tesz mást, mint szó szerint veszi az Ahogy tetszik közismert sorait: "Szinház az egész világ, és szinész benne minden férfi és nő". Spanyolország XVII. százada szintén a szinház aranykora: mindenre a szertartásosság jellemző, de szinház a bikaviadal, az inkvizíció és az auto da fé is. A XVIII. századi Franciaország még ezt is felülmúlja dekorativitásben. Talma és Rousseau, akik ez utóbbit az egy-