Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 19. (Budapest, 1986)

Kovács Léna: Ny. Ny. Jevreinov munkássága /1879-1953/ - pályakép

6. A MAGUNK SZÍNHÁZA "Legszentebb vágyam: az életet ünnepi ruhákba öltöztetni* Őfelsége, az ÉLet szabójának lenni - nem ismerek ennél irigylésre méltóbb karriert" "Mik életünk jogai és kötelességei? A magam szinházi etikája azt sugallja: jogunk van ahhoz, hogy hatást tegyenek ránk; és viszont: kötelességünk, hogy hatást gyakoroljunk. Minden egyéb: metafizika".

/29/ Most érkeztünk el a Jevreinov-életmü legvitatottabb pontjához, az elméleti Írásokhoz /

A szinház, mint olyan

, 1912; A magunk szinháza

, 1915-1917/. Ellentmondásai, túlzásai és elfogadhatatlan érvei ellenére számomra ez az elmélet alapvetően izgalmas és érdekes, s számos, a XX. századra jellemző - a későbbiekben az avantgárdé és a neosvantgarde szinházi, képzőművészeti kísérletekben, pszichológiai kutstásokban felbukkanó - gondolatot tartalmaz. Teóriájában Jevreinov a századvég általános életérzéséből indul ki: a vigasztalan, unalmas, képzelet nélküli világból, amelyben csak úgy érvényesíthetjük akaratunkat, ahogy azt A szép despota c. darabjának menekülő hose tette. A művészet, amely a let miatt érzett szorongásból megmenthetne: sivár, ellaposodott, kommercializálódott illetve túlesztétizált. Jevreinov elutasitja a korabeli szinházi gondolkodást és a szinház intézményrendszerét, s figyelmével a személyiség által megélt életszinház felé fordul. Elméleti müveinek központi gondolata, hogy aki hozzá hasonlóan "szinházi arisztokratának" tartja magát, ennek meg kell tanulnia játszani, hogy teatralizálja az életét, s igy létrehozza önmaga színházát. Ez gyakorlatilag mindenki számára a hajlamainak a legmegfelelőbb, s legtöbb örömet szerző szerep kiválasztását jelenti. Nietzsche után állítja, hogy a maga színházában minden ember hőssé válik. Talán ennyi is