Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Tóth Agnes: Bánffy Miklós drámái

KOLTIMÍI YÎK rROJAB Alf, a* föld, midőn alacson lelkében azt hitte, hogy ajándéka nekem örömet fog adhatni. WEILER, hol elsáppadt, hol felhevült arczczal. 'S mint szabadulál ki kezeikből ? WEILERNÉ. Strázsamestere rajok jött 's bemutatá neki fiadat, ki, a' mit talán meg nem tudsz, katonává leve. Ez az újabb ijedc's eltolta szívemből az előbbit, 's a' mit most tenni nem tudnék, kértem a' gyalázatos embert, ereszsze szabadon fiadat. Mint jöttem el tőlök, mint értem haza, arra többé nem emlékezem, de látád, egész nap mit szenvedek. — Elmondván botlásomat egész valóságában, alája vetem magamat akaratodnak , akármit végzesz irántam. Küldj vissza szüléimnek, ha tetszik, és ha többet becsülésedre méltónak nem ismerhetsz ; békével fogom tűrni a' csapást, bármi kemény lesz, mert lelkemet megnyugtatja, hogy vétkes nem vagyok. ERKÉNYI , előlépvén ax ablak

1 nyilasából. Weilerné megpillantja, elsikoltja magát y

s elszalad. — Mester uram, én vallom vétkesnek magamat, 's bizonyságot teszek, hogy valamit a' kegyelmed'felesége mondott, igaz. Nem sejté meg , hogy inasom megcsald ; nem tudta, hogy nem a' praefectussal szól, nem engedtem időt neki a' föleszmélésre, midőn elrejtezni kényszerítem. — Könnyöségemért kegyetlenül meg vagyok büntetve; pokol' gyötrésit érzem lelkemben, midőn itt látám 's haliam mit szenved ő, mit szenved kegyelmed; és ha az, a' mit fiával tevék, felejtetheti vétkemet, kérem, nyerje meg nekem felesége' bocsánatját, 's maga is bocsásson meg.