Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Kelényi István: Babits Mihály lélekszinpada

gel: "Megmondom a titkát édesem a dalnak: Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat Mindenik embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének. az hallja a mások énekét ls szépnek." Később az okát ls kimondja: "Hajdan a világot énekeltem ifjan, amikor még énnek a világot hívtam. Sziwel Idegenbe hőditva beszálltam, ami legmesszebb volt, legszebbnek találtam: de a fájdalomnak természete olyan: megtanított, hogy csak magamat daloljam." S erre mintha rímelne ls a királylány korábbi biztatása: "Magadért dalolj csak, neked kell az ének." De a költői kitárulkozásnál már csak a rejtőzködés vágya az ősibb és erősebb, a szemérem: /az örök költő-konfliktus, a lélek drámája/: "Semmi kedvem sincsen kivinni világgá lélekbeli kincsem a profán világba tenni ki cégérré, dalomat, amelynek ritmusa a véré s hagyni pel eng ér en rideg embereknél dalomat mely tette, hogy te megszerettél. Azért vagyok néma s ha a dalvágy éget énekelek édes, - de egyedül néked!" Mert - ahogyan a királylány is igazat ad, - a profán világ: "megöli a lelket!" A kötelességszerű dal, nem adja meg tehát a végső megtisztulás élményét, az önfeláldozás gyönyörűségét, s a feltámadást sem hozza meg, mert a költő, /az ember/ számára életének nagy vallomása egyszeri és megismételhetetlen, /legalábbis alakoskodás és megalázó újramagyarázkódás nélkül/. Ezért átkozza meg a kezdeti percet, /a "termékeny pillanatot", a kegyelem állapotát is/, amelyben sikerült meggyógyita-