Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Kelényi István: Babits Mihály lélekszinpada

ni önmagát dalával és a királylányt is, hiszen ekkor még a "szerelem lett a dalom szárnya", s azóta - "már a szerelem a szivemben ólom". Ám a szépségéhez méltóképpen okos királylány igazi társ, aki valóban királynői méltósággal válaszol férjének, a női önfeláldozás gyönyörű hivatásának példáját adva: "Te, ha a szerelem a szivedoen ólom, vagy zsineg, amelyet eltéphet a sólyom, elmegyek! itthagylak: sohase látsz többé: légy szabad és dalos! légy magad örökké!" Dehát a tragikum költői megfogalmazásában igaza van a poétának, aki a szabadság és vágy végtelen gazdagságából a királyság és beteljesülés látszat-pompájába szegónyült pásztorfiúkirálynak szavaival válaszol költői dilemmájára /avagy konfliktushelyzetére is megoldást keresve!/: "Ó, kedves, a lelkem már gyenge madár lett: Zsinegedet soha nem tépheti már le." Hiszen tudja már, hogy férfi és nő egymással és egymás nélkül sem tud élni, s hogy "Maga van a dalos az egész világon." IV. /rész/ A második ének-jelenetben, "/felvonásban/" mondatik ki ezen evidencia, kissé közhelyszerű, mégis költői axiómaként* Ennek a résznek első felében a kertész és a csősz beszélgetése, "életkép-szójátéka" remek inditás. Beszélgetnek, pontosabban "beszélgetnének", ha szót értenének egymással. Talán Shakespeare vígjátékainak clown-alakjai ilyen kedvesenbumfordian mulatságosak: /pl. Galagonya és társai a Sok hűhóból!/. Mintha azzal, hogy a két tudákos-rátarti, a csősz és a kertész sem érti egymást, Babits finoman arra is célozna, hogy a költőt akkor miképpen értenék-érthetnék meg a világban?! A világ és a költő nyelve is hiába beszél egymásnak! És egymással. Hamarosan előkerül a szégyentől égő ifjú király, a csönd súlya nyomja, "mikor nem mozdul a lelkünk". Kiderül szavaiból, hogy kudarcba fulladt a kísérlete: a második ének

! /A háttérből a "Szociológ" hangja hallik: "Nem királyoknak