Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 17. (Budapest, 1985)

Soós Erika: Shakespeare-rendezések a Nemzeti Színházban /1920-1945/

a költő irta, hanem Shakespeare, a rendező, s nem lehetnek kötelező érvényűek a huszadik században. Az eredeti foliokiadásokban amúgy sincs jelenetezés, tehát a Shakespearenek tulajdonított felosztások későbbi korok termékei. Hevesi a sok-sok helyszint megpróbálja egy általános helyszínnel helyettesíteni, ahol minden szereplő összefuthat anélkül, hogy a nézőben ez gyanakvást keltene. A Hevesi-féle elmélet és gyakorlat arra irányult, hogy speciális magyar megoldást találjon a Shakespeare-drámák által felvetett problémákra. Modern színpadtechnikai eszközök alig álltak rendelkezésére, anyagi fedezete nincs pazar kiállítású rendezésekre. Ezt egyébként is ellentétesnek látja Shakespeare szellemével. A magyar és a külföldi kísérletek nem a drámára koncentráltak korábban. Szinészi lehetőségeket, rendezői ötletek próbaanyagát látták Shakespeare müveiben. Hevesi két kitűnő eljárást fejleszt ki, ha idegen példákból indítva is, de eredeti módon. A stilizált szinpad valóban annak az arany középútnak bizonyult, amely megfelelt a közönségnek is és szabadon hagyta érvényesülni a drámaírót. A dráma felvonásvégeinek elcsúsztatása, általános helyszínekre való átirása könnyebbé tette a szinpad! megvalósítást. Azok az előadások voltak a legsikerültebbek, amelyek a két módszer valamelyikére épültek. Hevesi elméletét talán valóban az anyagi kényszer szülte, de megalapozottsága művészileg sem vitatható. Shekespeare-előadásai sajnos csak színháztörténeti adatok lettek, s folytatás hiján nem váltak egy sajátosan magyar Shakespeare-kultusz elindítóivá. 2. Németh Antal /1935-1944/ 1935-ben, hároméves interregnum után végre újra szakember kerül a szinház élére. Az igazgató kinevezése elég nagy megdöbbenést vált ki. A hercehurca már hónapok óta tart a szinház körül, jelöltek neve merül föl a vitákban, de a találgatások végülis elülnek abban a tévhitben, hogy Voinovich