Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 17. (Budapest, 1985)
Soós Erika: Shakespeare-rendezések a Nemzeti Színházban /1920-1945/
nak megvolt az az előnye, hogy gyorsan folyt le, nem kellett túl nagy részeket kihúzni, s nagy jelentőséget kapott végre a shakespeare-i szöveg. Ugyanakkor a szinpad egyszerűségében nem volt sem művészi, sem kortörténeti net ás, amit viszont a közönség megszokott és igényelt is. Az építmény alacsony és keskeny volt az egész-szinpados mozgáshoz szokott színészek számára, akik ráadásul nem mindig tudták betartani az egyes részek funkcionális elkülönítését, A három résznek jelzésrendszerré kellett volna válnia, miszerint a néző abból igazodott volna el a helyszínváltozásoknál, hogy a szinész adott pillanatban hol áll. Ez nem sikerült, mert maguk a játszók sem voltak következetesek. Egy-egy jó mozdulatért, a közönséghez intézett pár sorért szívesen lépték át a képzeletbeli határvonalakat. Problémát jelentett a szinpad viszonylagos korhüsége és a technika modernsége közötti ellentét, Shakespeare nem ismerte a világítást, a modern szinház viszont nem kerülhette meg, A Szellem például kormánypálcájában villanyreflektort rejtegetett^ s ezzel idézte elő az arcára boruló kísérteties fényt, E kettősség is rombolta az előadás stilusegy ségét. Hevesi maga is rájön a kisérlet lehetetlenségére, s arra, hogy a színpadi múltat nem érdemes visszaállítani, A Shakespeareszinpadot ezután csak időnként használja, például az 1923-as Sok hűhó semmiért előadásánál. Ezután dolgozza ki a stilizált szinpad elméletét. Eszerint a Shakespeare-szinpadból megtartja a hármas tagolást. Az első részen két-két hatalmas oszlop van, amelyek a játék keretei. Ezzel a két pár oszloppal hat fő- és mellókszinpadra bomlik a játék sikja, A részegységeket a függönyökkel pillanatok alatt zárni, illetve nyitni lehet, a leengedett drapériák mögött folyik a diszletezés, A díszletből csak annyit tart meg, amennyi feltétlenül fontos a darab hangulatának megteremtéséhez, s ami elengedhetetlen az illúziókeltéshez. Néhány bútor, erősen stilizált, főleg fény- és színhatásokkai dolgozó, úgynevezett "lógó diszletek, amelyeken elnagyolt
