Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 12. (Budapest, 1983)

F. Dózsa Katalin: Az ember tragédiája színpadtervei 1883-1915 között

Madách Imre halhatatlan müvének költői nagyságát a kortársak is felismerték, de ugy vélték, hogy nem alkalmas arra, hogy szinpadon előadják. A XIX. század közepének szinházi gyakorlata valóban alkalmatlan volt enneka sok szereplős, gyors és gyakori szinhelyváltoztatást kívánó, mély fi„,,1 lozófiai tartalmú drámának az előadására. A XIX. szazad utolsó harmadában azonban egy olyan szinházi forradalom indult meg, amely a megcsonto2 sodott európai szin játszás, s nem utolsósorban a szinpadi látvány megreformálását tűzte ki céljául. Az ujat akaró szakemberek a "nem színpadra termett" drámai költeményben olyan méltó feladatot találtak, amely alkalmas az ujitások eredményeinek lemérésére, vagy még pontosabban fogalmazva, amelynek megfelelő bemutatása csak akkor lehetséges, ha az uj formákat alkalmazzák. A XIX.század közepi megmerevedett szinházi stílust átalakító és felszabadító művészeti törekvéseket alig tartjuk számon: eredményeiket magától értetődő természetességgel felhasználjuk, de úttörőit, ujitóit keveset idézzük, s keveset is tudunk róluk. Éppen ezért szükséges e színházművészeti változás lényegének ismertetése. 3 A ma is használatos európai "dobozszinpad" a reneszánsz idején jött létre, állandó, dekorativ perspektivikus kis utcákat ábrázoló szinpadképekkel. A barokk korban egy uj találmány, a kulissza segítségével változtathatóvá és mozgathatóvá vált, s igy bonyolult oszlopcsarnokokat, perspektivikus építményeket, sőt fasorokat is szinpadra tudtak vinni. "A reneszánsz színpadán alig érvényesültek a realisztikus törekvések, a művészek túlnyomóan dekorativ hatásra dolgoztak, dúskáltak a valódi anyagokban, selyemből szabták a plasztikus fák leveleit, s bár a világítás 4 Burckhardt szerint - szinte gyermekes volt, az egészben volt valami stilus, valami művészet. Ez a dekorativ művészet azonban veszendőbe ment akkor, amikor a dráma a fejlődés folyamán szakitott a klasszikái tradícióval, elvetette a hely egységét, minélfogva nem használhatta többé a reneszánsz dráma stabilis, plasztikus keretét, hanem folyton változó színhelyeket követelt. Igy került előtérbe a szinpadon a kulissza, vagyis a tolható fal és a szuffita, vagyis a változtatható tető" - irta Hevesi Sándor a "A festő a szinpadon" cimü cikkében. A kerekeken begördülő, vagy a zsinórpadlásról lelógatott vászonra festett képek párhuzamos sorozata alkotta tehát a XIX.század végéig a szinpadi teret. "A régi szinpad régi a szó szoros értelmében. Ma sem egyéb, mint egy nagy teremnek egy