Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 12. (Budapest, 1983)

F. Dózsa Katalin: Az ember tragédiája színpadtervei 1883-1915 között

elrekesztett és kissé felemelt része, melyben egymástól bizonyos távolságokban kapu alakú, befestett vásznakat /iveket/ akasztanak fel avégből, hogy az oldalfalakat eltakarják; leghátul pedig egy telefestett, nagy függönyt /prospektus/ mely az iveknek hátterül szolgál. Minden iv között van egy hosszú csatorna ellátva világi tótestekkel, ezeket nevezzük világitó szuffitáknak" - magyarázta ezt a szinpadépitési módot egyik legjobb ismerője és éppen ezért ellenzője, az első magyar díszlettervező művész, Kéméndy Jenő. A kulisszákat szintén szuffitáknak nevezett, oldalrész nélküli felsőivek egészítették ki. Bizonyos mértékű változtatást tettek lehetővé még a szinpadi emelvények és a primitiv módon mozgatott süllyesztők. A világítás siralmas volt - a szuffitákban elhelyezett gyertya, mécses vagy petróleumlámpa fényerejét előadás közben nem tudták növelni vagy csökkenteni, legfeljebb szines burákat vagy árnyékolást használhattak. A legkellemetlenebb a szinpad és a nézőtér közötti világi tó csatorna - a rivalda volt, mert egyenletes fénye a szinpadi árnyékokat megszüntette s a szereplőket kétdimenzióssá tette. /Pl. ha hiányzik az áll alatti árnyék, eltűnik a nyak/. A szinpadot egy szépen megfestett rendszerint klasszikus ábrázolású előfüggöny, a cortina zárta le, melyet több darabhoz is alkalmaztak. Ha nem engedték le a cortinát gyors színváltozásnál, egy könynyed fátyolanyagból készült, vízszintesen redőzött un. felhőfüggönyt használtak. "A kép, amit a közönség lát, a végeredmény ugyanaz, mint XIV. Lajos korában volt: vászonkapuk sorozata, melyre majd fák, majd levegő, majd barlang van festve. Tulajdonképpen nem lehet csodálkozni rajta, hogy ez a mai napig igy van, mert hiszen mindig igy volt, és mindenki más szokásból tudja, hogy azon a festett vászoniv alatt erdőt, eget vagy barlangot kell érteni... ...A mostani színháznál, főképp ha tájat kell ábrázolni, igen nehéz artisztikus, egyszerű képet csinálni, mert valami uton módon el kell takarni a szinpadot határoló falakat. Ezt csak az ivekkel, kulisszákkal érhetjük el; tehát minden dolgot egy nyugtalanító hatású lombsátorba kell komponálni, akár erdőt, akár szabad vidéket, csaté teret vagy várost kell ábrázolni a szinpadon. Igaz, hogy lehet az ivre eget is festeni, de ebben nincsen köszönet, mert a gyűrött vászonkapu csak annál kellemetlenebbül hat. Ilyenformán azután bármely képhez már eleve adva van egy ka-