Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 12. (Budapest, 1983)
Mályuszné Császár Edit: Egy polgár, magasba ívelő pályán
dezői képzeletét is kibontakoztathatta - Orczy költekező uralma idején ilyesmi nem keltett feltűnést. Mielőtt a későbbi nagy igazgatót, mint színészpedagógust és a Tanoda igazgatóját vennénk szemügyre, meg kell emlékeznünk a szinház keretein belül végzett dramaturgi, ill. publicisztikai munkásságáról. - Radnótfáy idejében, még a hatvanas években, a drámabiráláttál a szinház belső tagjai, szinészei is foglalkoztak. Ebből az időből néhány soros vélemények maradtak fenn. Vannak keltezettek, de vannak dátum nélkül maradtak is, zömben olyan müvekről, amelyeknek már az emléke sem él. Drámábirálói modora Gyulai Pálét és Salamon Ferencet követte, tárgyilagos volt, pontos indokolásokat nyújtott, a "sine ira et studio" elve alapján dolgozott, de sohasem csillan meg felelősségtől áthatott sorain sem a humor, /19/ sem a művészi fogalmazás fénye, mint pl. Péterfy Jenőnél. Ugyanitt a hagyatéki anyagban fekszik egy, nyilván újságnak szánt védőirat a Nemzeti Szinház igazgatójáról. Feltehetőleg nem Szigligeti, hanem a méltán népszerűtlen Orczy érdekében készült. Érvei általában meg állják a helyüket - pl. hogy jó színészt csak akkor szerződtethet a szinház, ha akad ilyen -, részben a hivatalnoki kötelesség számlájára irhatók/ 2 °/ 1874 áprilisától Paulay /az első évben titkára, majd tanára a Szini Tanodának/, mint aligazgató, tanár és titkár kizárólag a szinészképzés területén működött. A szinészképzés központi, állami- helyesebben talán inkább nemzeti tanterv és ellenőrzés alatt álló megteremtése már hosszú idő óta emlege/21/ tett igény volt. Nemcsak azért látszott ez szükségesnek, hogy a vidékről felkerült tehetséges fiatalok nagyon különböző játékmodorát, sőt manirjait az egységes alapképzéssel kiküszöbölhessék, és igy természetesen illeszkedjenek a példamutató, központi Nemzeti Színházéhoz, hanem en nél jelentősebb feladatok megoldására is hivatott lett volna. Az irodalmi magyar nyelvet kellett megtanítania, részint - kisebb számban - azoknak, akik jól tudtak ugyan magyarul, de tájnyelven beszéltek, részint azoknak, akik német, vagy nemzetiségi anyanyelvűek lévén, csak az iskolában tanulták meg jól-rosszul a nyelvet. Tehát a nyelvtanulás, a kiejtés korrekciója, az élő szöveg gátlások nélküli tolmácsolása és a jó ütemű beszédtechnika gyakorlása vált szükségessé. /A módszeres énekoktatást is ugyanebben az intézményben képzelték el./