Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 12. (Budapest, 1983)

F. Dózsa Katalin: Az ember tragédiája színpadtervei 1883-1915 között

te volna el ezeket az izgalmas terveket, amelyek elsősorban a nagy müvek hangulatát igyekeztek kifejezni, mellőzve az aprólékos részleteket. Elsőnek vetette el Appia a kulisszát, a szuffitát, a rivaldát, helyettük körfüggöny elé egy háromdimenziós stilizált térszinpadot tervezett, melynek végsőig leegyszerűsített formáit a világítási effektusok és a jelmezek töltötték volna meg szinnel és tartalommal. A hires angol színésznő,Ellen Terry fia, Gordon Craig is hasonló eredményre jutott, annak ellenére, hogy csak később ismerte meg Appia munkásságát. Azt hinnénk, hogy a szinház világába beleszületett újítónak könnyebb dolga volt, mint kissé idősebb társának. De Craignek sem sikerült elfogadtatnia magát, bár folyamatosan dolgozott és tervezett, 1908ban kénytelen volt elhagyni hazáját. Dolgozott Berlinben és Moszkvában /Sztanyiszlavszkijnál/, de sehol sem tudott megtelepedni. Közben müveit az egész világ megismerte: egyszerű, szépen redőzött jelmezeit utánozták, leegyszerűsített nagyvonalú, építészeti elemeket tartalmazó stilizált teret, nagyszerű világítási hatásokat teremtő stilusát elnevezték craigizmusnak. Zajos sikerei ellenére sikertelen, s nem tudta megvetni a lábát egy annyira áhitott saját színházban. Akinek gyakorlatban is sikerült keresztülvinni elképzeléseit s megnyerni hozzá a közönséget, az Max Reinhardt, a rendező. Appia és Craig elsősorban képzőművészek, Reinhardt viszont maga nem tervezet diszletet és jelmezt, hanem nagyszerű művészeket alkalmazott, s az uj elvek jegyében bánt a fénnyel, a térrel és a tömegekkel. Igy ő az, aki az uj képzőművészeti kereteket szinházi tartalommal töltötte meg, győzelemre juttatva azokat, egyszersmind azt is bizonyitva, hogy egy uj rendezői szemlélethez elengedhetetlenek! Bátran nyúlt az uj megoldáshoz, ezek azonban mindig a darab szellemét szolgálták. Elsőként alkalmazta a forgószinpadra épitett teljesen plasztikus diszletet, vagy a világitási megoldásokkal megelevenedő körfüggönyt és a stilizált architektonikus színpadképet, pl. az Oidipusz királyn

ál, amelyet 1911-ben a pesti Beketow cirkuszban /már az ötlet is hajmeresztő a saját korában!/ is bemutatott. Újdonság volt az is, hogy a cirkusz kőrszinpadán nagy tömegeket mozgatott meg. Reinhardt óriási hatással volt az egész európai színjátszásra, hazánkban elsősorban Hevesire. Végezetül pedig szólni kell a Párizsban nagy sikert arató, Gyagilev vezette orosz balett-társulat diszlet és jelmeztervezőiről, Bakst-ról, Benois-ról, Roerich-ről, akik már az uj szinpad ujitói, s akikkel a mo-