Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 10. (Budapest, 1983)

Kiss Eszter: Kommunikáció a drámában /Samuel Beckett drámáinak kommunikáció-elméleti megközelítése

Az eddigiekből feltételezzük, hogy drámaként a dráma önmegszüntetéaében megvalósuló újratermelésben formálódhat meg.. A világ, mely jelentés-hiányon alapul, csak a hallgatásban jelenhet meg. Azonban az, hogy ez a világ műalkotásformát, jelformát nyert, egyszerre a jelentés-hiány objektiválódása és tagadása, megszüntetése. £ drámáknak ebben rejlik formai-ontológiai abszurditásuk. "Ha az objektum emberek közti olyan vonatkozás-rendszert zár magába, mely ebből a viszonyrendszerből kibomló cselekvéssorok összes etapját, okát, motívumát stb. magába foglalja potenciálisan /szituáció/, s ha a művész magatartása az, hogy ebből a viszonyrendszerből ő maga teljesen kimarad, ebből "viszszavonul" s igy csak alakjait beszélteti, a dráma müneme konstituálódik."

16 A drámának tehát minden eleme szorosan összefügg egymással, feltételezi egymást. Induljunk ki a drámai szituációból, mely már lehetőségként magában kell, hogy foglalja az összes többi elemet. Lukács György szavaival "a drá17 ma anyaga emberek közötti megtörténés." A szituáció ezt a megtörténéat már potenciálisan tartalmazza, igy a drámában csak a szükségszerűség elve érvényesülhet. Hogyan jelenik ez meg az elemzett Beckett müvekben? Az első fejezetben a kommunikációs struktúrából levont következtetésekben próbáltuk megragadni a drámákban feltárulkozó világot. Az a valóság, mely a müvekben megfogalmazódik, jelentés nélküli valóság, semmire nem vonatkozik, s az ember nem vonatkoztathatja rá önmagát. Az ember számára "semmibe vetettségként" jelenik meg. E valósághoz nem lehet viszonyulni, az csupán bizonyosság, állandóság. Hogy e valóságban az ember léte önmaga hiánya, azt jelenti, hogy az emberek közötti vonatkozások sem létezhetnek. Ilyen világban nem jöhet létre viszonyrendszer, az emberek nem nyilvánulhatnak meg egymás számára, énük és létük megszűnt.