Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/

képtelen a lényeges cselekvésre. A két tipusnak a puszta ellentéte is sugallja, hogy van közöttük rokonság, amire maga Nietzsce is hamar felfigyelt: "Dosztojevszkij Eraberalatti embere és az én Emberfölötti emberem - irta - egyazon személy; mindkettő a veremből a napfény felé vájja ki útját." Az Emberalatti ember azonban sohasem képes kimászni a veremből, és ritkán pillantja meg a napfényt. Az Álomjáték

ban Strindberg szereplői egy karatónban elveszitik színüket - a Szellemszonátá

ban múmiákká merevednek. A brechti menazsériát a kopernikuszi rendszer elborzaszté velejárói bénítják meg. Pirandello szereplői illúzióikba vannak bebörtönözve, O'Neill elhagyatottjai az Eljő a jeges

bon ábrándokban vesznek el, az Utazás az éjszakába átokverte családját pedig a köd nyeli el. Ilyen feltételek mellett az antihős képtelen cselekedni - részben a fokozódó bénaság, részben külső okok miatt, részben pedig azért, mert nem akarja megmozdítani azokat a végtagokat és szerveket, amelyeket megvet. Az egzisztenciális dráma főszereplője néha nagyon öreg - mint Az utolsó tekercs magányos szereplője, vagy Ionesco Székekjének két figurája -, de többnyire csupán élettelenek. Az egzisztenciális dráma legjobb képe Winnie, Beckett: Ó, azok a szép napok

! c. darabjából, nyakig a földbe temetve - vagy Godot-ra várva két csavargója a hires "Menjünkkel. /Nem mozdulnak/" . Cselekvés nélkül nem lehetséges tragédia, és mégis, hang vételét és atmoszféráját illetően a modern műfajok közül az egzisztenciális dráma a legtragikusabb. A messianisztikus lázadó bele vetítheti magát drámai szereplőinek hőstetteibe, ám az egzisztenciális drámairó csupán melankóliajukba és panaszukba, és néha sikerül neki, hogy utálatát a részvét igazi érzéseivel szárnyalja túl. "Az emberiség sajnálatraméltó", hangsúlyozza ismételten Indra lánya Strindbergnél, miközben az iró, visszahátrálva az abszurditás szakadékától, rákényszeríti magát, hogy elfogadja az élet fájdalmas rejtvényeit és ellentmondásait. Sőt, Strindberg sztoicizmusa jellemző is az egzisztenciális drámára, amely gyakran egyfajta rezignációba