Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 5. (Budapest, 1980)

Pelle János: A francia felvilágosodás színháza

Kevés társadalomban töltött be olyan jelentős szerepet a szinház, mint a XVÏI-XVIII. századi Franciaországban. ÁllamÜgy volt és szórakozás, elismert művészet és vezekelni való bün. Richelieu, aki hatalmi szóval döntötte el a Cid-vitát, korán értésére adta az Íróknak és a színészeknek, hogy az abszolutizmus szigorú korlátok között hajlandó csak megtűrni ezt a művészetet. Egyedül a szinház szólt ugyanis a korabeli művészetek közül a harmadik rend egészéhez, még az Írástudatlan parasztokhoz is. A színpadról bírálhatták a leghatékonyabban az abszolutizmust, s még az előzetes cenzúrára sem volt lehetőség, mint a nyomtatott könyvek esetében. Richelieu ezt a fogas kérdést szigorú esztétikai normák felállításával oldotta meg, melyeket Boileau emelt "törvényerőre" Ars Poeticájában. A hármas egység dramaturgiai szabályainak betartása mellett az Írónak vállalnia kellett azt is, hogy a korabeli Franciaországtól időben és térben minél távolabb bonyolítja le tragédiája cselekményét, s hőseit versben, a jól bevált alexandrinusban beszélteti. A klasszicista formájú tragédiát természetesen csak meghatározott módon lehetett játszani. A Comédie Française, mely Párizsban a verses és prózai színjátszás monopóliumát élvezte, jelmezek és díszletek nélkül, érzelemmentesen játszotta a tragédiákat. A szinészek egyetlen elhamarkodott mozdulatot sem tehettek, sem hangjuk, sem arcjátékuk nem fejezhette ki érzelmeiket. Ez a játékstílus különben pontosan megfelelt a korabeli zene, elsősorban Lully kompozícióiban fellelhető vezérelvnek, mely a dallamokat alárendelte az uralkodó harmóniának, ugyanúgy, ahogy Lebrun képein sem homályosíthatták el a részletek a Napkirály hatalmát és dicsőségét.