Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)

Illés Klára: FÜST MILÁN DRÁMÁI

dia iránti szerelmében létezése abszurditását éli meg. Nem úgy jelen lenni a szeretett lényben, ahogy ő van jelen bennünk, olyan kitéphetetlen evidenciaként - ez önmagunk előtt saját létezésünk evidenciáját kérdőjelezi meg. Mi a hozzá fűződő érzelemben ismerjük fel énünket halálos intenzitással, ő viszont nem érzi ezt meg magáról bennünk, és nem erősiti meg létezésünket magában. Ez a reménytelenség önfelfalása. Metellus a létezés abszurditásával kerül szembe. Ez a szembesülés Clodia búcsúzásának lélekrendülései miatt olyan eleven benne, hogy többé nem kerülheti meg. Nem fordithat neki hátat, s egy másik lény, az anyja szeretete sem lehet kiút számára, hiszen neki Clodia lénye fogalmazza meg a kérdést: miért élsz, ha általában nem élhetsz? Metellus öngyilkosságban keres kiutat, föladja a kérdéssel való további szembenézés útját. "Az ember azt hihetné, hogy az öngyilkosság a lázadás nyomában következik. Ez azonban tévedés. Mert az öngyilkosság nem jelenti annak logikus folytatását. Pontosan annak ellentéte a belenyugvás által, amelyet feltételez. Az öngyilkosság, éppen úgy, miként a logikai bukfenc, végső fokon belenyugvást jelent. Mindez elvégeztetett, az ember visszatér lényeges történetébe. Felismeri jövőjét, egyetlen és borzalmas jövőjét és beleveti magát. Az öngyilkosság a maga módján megoldja az abszurdumot. Magával rántja ugyanabba a halálba. De tudom, hogy az abszurdum, hogy megmaradjon, nem oldódhat fel." Catullus ezt a másik utat járja. Ő már régen letett arról, hogy komolyan vegye az érzelmek mindenhatóságának hitét. Inkább szembefordul a teljes eloldódás csábításával. A tudatát helyezi szenvedélyei és Clodia lénye közé: értelmetlenségükben és meddőségükben is felfogja érzelmeit, és nem hisz nekik többé. Ő nem vár megváltódást Clodiától saját életére, tudja, hogy Clodia nem képes ezt megadni, és tudja, hogy ő sem képes megadni Clodiának az önmaga alóli megváltódás csodáját. Szereti Clodiát, nem tehet mást mint szereti, de képes önmagától távoltartani ezt a szerelmet. Fel tud lázadni ellene, kimondani, hogy nem fogadja el a tudás szigora nélkül. Az e szerelemben megnyilatkozó abszurdum ellen lázad akkor is, amikor azt Metellus lényében a szenvedés önemésztésének formájában látja megjelenni.