Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)
Illés Klára: FÜST MILÁN DRÁMÁI
Catullus /szavába vág/: Nem szegyelled magad? Hogy ennyi volt az életed? Egy nyögés végig az egész? Megcsalt férj voltál és semmi más... Igaza lett anyadnak és mindenkinek, aki óvott.•• Mert ez a szakadék, amitől az anyák annyira féltenek.•• Metellus /elszánja magát/: Gyere Catullus, járjunk egyet! /Feláll./ Catullus: Nézz körül egy kicsit. A teremtés sem olyan unal mas, mint mi vagyunk! Itt ülsz velem, horgászt od a fejedet, belegabalyodva a semmibe... /a háttérben fuvolaszó/ Nem szégyen? Nem inkább törni-zúz6l ni - összetörni mindent? Az se olyan szégyen... Metellusban a benne is meglevő csábitást látja megtestesül ni: teljesen elmerülni a szerelemben, megsemmisülni benne. Ennek a csábitásnak teszi ki magát a gyilkosság elvállalásával. Metellus szavai és halála azonban rádöbbentik az efféle magatartás meddőségére. Tragikusként éli át azokat, megrendítik egész lényében, de meg is gyógyitják. Mert Metellus meg öli magát, Catullusnak nem fájhat többé Clodia létezése. Nem engedheti meg magának azt a gyengeséget, ami a halál kapujáig juttatott el egy embert. Metellus tragédiája az, hogy bele halt a szerelembe, amibe pedig Catullus soha nem lenne hajlan dó belehalni, Örökre elveszi tőle a saját és Clodia létezésének jogosságába, legfőképpen pedig szerelmükbe vetett hitét. Élni, holott semmiben sem hiszünk - ez az abszurdum. És Catullus vállalja az abszurdum fenntartásának mindennapos lázadását. Megküzd az életéért, holott nem hisz benne, tudja, hogy nem vezet sehová, de abba, hogy önmagától is elvezesse, nem egyezik bele. "Marad egy világ, amelynek az ember az egyedüli ura. Egy másik világ illúziója tartotta megkötözve. Gondolatának sorsa most már nem az, hogy megtagadja önmagát, hanem hogy képekbe szökjön. Illúziókba ringatja magát, mítoszokba, kétségtelenül - de ezeknek a mítoszoknak nincs más mélységük, mint az emberi fájdalomnak, s mint ez, ők is kimeríthetetlenek. Nem az isteni mese, amely szórakoztat és