Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)

Illés Klára: FÜST MILÁN DRÁMÁI

marasztalja el, amennyiben az "egy álszent, mert a házasságtörésen alapuló s ugyanakkor a házasságtörés miatt íelháboro39 dott társadalom"^ tartópillére kivan lenni* Az a mód, ahogyan a darabban megfogalmazza és megközelíti a problémát, ugyancsak a bölcsesség belsó biztonságáról, jelen esetben pedig derűjéről is vall. A hétköznapok, nem a tragédiák magasa az, ami megszólal müvében, mégis általános igényű tanitó erővel bir. A tanitó célzatot szolgálja a példázat szerű megformálás is, amely a darab felépitésének belső struktúráját adja. A commedia deli*arte-szerü keretjátékből nő ki a vándor-bölcs által elmondott két jelenet, s mindkettő célja valamiféle tanítást megfogalmazni az atyafiak számára, akik mintegy mesehallgató közösségként, időnként beleszólnak, kommentálják a hallottakat. A játékot különös, kettős stilizálás jellemzi. Az első a keretjátéké. Már ebben, a tér és az idő teljes meghatározatlanságának világából lépnek elő az alakok, akiknek közelebbi megjelölésére csupán a Biciklista, Az ember, Nősök, Nőtlenek elnevezések szolgálnak. Mint egyéniségek jellemzetlenek, tömeg-voltukban és a játékban megfogalmazott véleményük által birnak jelentő erővel. A darabban föllépő szereplők egyébként soha nem mint egyéniségek, hanem mint az elmondandó példázathoz kapcsolódó jelenségek megnyilvánulásai szerepelnek, a szinházi avantgárd egyik igényének megfelelően. "Az egyénnek el kell tűnnie, csak az emberanyaggal szabad dolgozni." A stilizálás második foka a játékon belüli játékok létrejöttével teremtődik meg. A Vándor hókuszpókusza nyomán két új meseszint jön létre. Az első a teljes általánosítottság szférájában mozog. A nő itt mint A NŐ jelenik meg. Első megszólalása számomra mindig Hamletnek anyja hűtlenségén kesergő első monológját idézi fel, a közös téma miatt talán nem is véletlenül. Hamlet: Ó, hogy nem olvad, nem higul s enyész Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!^

1