Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)

Illés Klára: FÜST MILÁN DRÁMÁI

huit a nyitott ablaknál.. Johanna pénzszerzési és leleplezést elkerülni kivánó manőverei során, hol botránnyal fenyegetőző hisztórikává, hol a lemondás húrjait pengető ártatlansággá, hol könny-vadász szerencsétlenné alakul át. Egyetlen biztos pont a zongorához való olthatatlan kötődése, amivel a kedélyek lecsillapultával újra és újra próbálkozik. Különös véletlene a sorsnak, hogy férje, a Tutyika, aki olyan "suty-muty" és drága - majd mindig részeg -, éppen a zongorával és Johanna száz éves anyjával szemben érez olthatatlan ellenszenvet. A vallatások útvesztőjében, amikor már végképpen kezd elege lenni az egész ügyből, zongorástul, családostul együtt, elmegy nővéréhez, Eleonórához és közli vele: "Én most hazamegyek és kiirtom a családomat... az lesz a legjobb." A dráma csúcspontja felé közeledik. /A gyerekek megkötözve, az anyós a spejzban - Tutyika kezében konyhakés./ Johanna: Itt vagyok én! Belém szúrj! Könyörgök. MÜhlstadt /komoran néz le rá/: Vén tehén! Johanna: Igen, az vagyok... tönkrementem, elpusztultam... Itt melletted, teérted... És ez a köszönet !...-^ Johanna bevet még egy utolsó, végső hazugságot, megteriti az asztalt - és Tutyika hagymát hámoz a konyhakéssel. Egy kicsit kollektiven szidják még Eleonórát /"Az egy rossz nő..." "Nem olyan testvér, mint kellene lenni."/, aztán Johanna ismét előadja a zongorával kapcsolatos terveit, a férj beletörődik. S a vége? MÜhlstadt: "Gyere, vesd le a cipőmet..." És Johanna megy, leveti a cipőt, most végre ő is boldog: "Te drága!" Függöny. Ennek a világnak Füst Milán a tragikussá válás lehetőségét sem adja meg. Nyoma sincs A lázadóban is jelenlevő, Olga és különösen Sándor megformálására jellemző, egyszerre kívülről és belülről láttató, a némiképp azonosuló, épp ezért tragikomikus hatást létrehozó alkotási módnak. A zongora minden egyes szereplője a kivülről-láttatás, a nevetségessététel