Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 3. (Budapest, 1978)

Főidényi F. László: Dramaturgia-történeti vizsgálódások a Troilus és Cressida-monda két feldolgozása kapcsán - I. A dramaturgia csapdája. Shakespeare: Troilus és Cressida

sajátos világa erre a kettősségre épül. Személyes tragédiák sorozatáról van szó, de e tragédiák oka nagyon is triviális, esetleges. Emiatt természetesen az egyéni tragédiák sem válnak igazán tragikusakká /hiszen a szerelmesek sorsát vagy Hector halálát inkább személyes pechnek nevezhetnénk/, azonban a személyes meghasonlottság mégis mindenhol jelen van. /Ezt még inkább felerősiti az a tény, hogy a háború a darab kezdetekor már hét éve tart, azaz a harc és gyilkolás inkább megszokás, semmint szenvedélyes érdek./ Az egyének halála értelmetlenné válik, de ezzel együtt él«tük sem nyer értelmet /mindenki olyan halált kap, amilyet megérdemel - mondja Rilke/, hiszen a darabon belül ábrázolt világban az egyéni élet semmilyen szubsztanciális értéket rejtő céllal sem rendelkezik. A görög és a trójai tábor között minden szembenállás ellenére is ez teremt azonosságot. Mindkét oldalon üres és buta emberek élnek, s a különbségek kizárólag partikulárisak. Hogy ezt maga Shakespeare mennyire tudta, azt jól bizonyitja az I. felvonás 2. jelenete, amelyben Pandarus névszerint mutatja be a trójai harcosokat Cressidának: a puszta és semmitmondó jelzőkkel dusitott felsorolás jelzi, hogy a szereplők jellemzésére elég a szó is, mert a tett ebben a világban senkit sem jellemez, hiszen végülis mindenki ugyanazt csinálja - céltalanul és értelmetlenül él. Az egyes emberek közötti különbség igy viszonylagos. Persze Hector nem azonosítható Troilusszal, Troilus Parissal stb., vagy Ajax Agamemnonnal, Agamemnon Achillesszel stb., sőt egyik görög egyik trójaival sem, mert mindegyik önálló figura. Mivel azonban kivétel nélkül mindegyikőjük élete ugyanabba az értelmetlenségbe épül bele, amelyen egyikőjük sem próbál gyakorlatilag /azaz a drámában tevőlegesen/ változtatni, ezért a szereplők közötti különbség inkább külsődleges marad, nem lesz lényegi. Thersitésnek tökéletesen igaza van akkor, amikor néhány görögöt a következőképpen jellemez: "Agamemnon bolond, mert parancsolni akar Achillesnek; Achilles bolond, mert türi, hogy Agamemnon parancsoljon neki; Thersités bolond, amiért ilyen bolondot szolgál; Patroclus pedig mindenképpen bolond."/ /II.