Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)
Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/
bár a drámai forma manierista deformációjának egyik lehetséges változata. Ha a Peri ele st szélesebb összefüggésben próbáljuk megérteni - talán nem is lesz meglepő, ha a brechti drámaelméletben érdekes, a Pericles elemzésében felhasználandó megállapításokra bukka— nnk. A Kis Organonban kifejtett epikus-szinház elmélet ugyanis kisebb-nagyobb átfedésekkel alkalmazható a Periclesr e is. Létérzés és utópia E drámatipus hőse nem a hősi keresztény idők fáklyalelkü istenkeresője, mégcsak nem is az engesztelhetetlen puritán harcos, nem is a mesék jó királya, de olyan szubjektum, kit történetének hullámai magukkal sodornak, aki képtelen önmagát eszméi és környező életanyaga parancsai szerint megformálni. S e "marionett-f igurák M természetszerűen felettébb ellentmondásos viszonyban állnak a transzcendenciával, de Knight és a többi jeles elemző koncepciójából ez az ellentmondásosság teljes egészében hiányzik. Itt mindenki az istenekre hivatkozik, az istenekkel igazolja gyarló tetteit, és ez igaz a zsarnokra is és igaz Marinára is. További lehetséges érv, hogy éppen a Knightnál a IV. felvonás marad értelmezés nélkül, az 26 a rész, amely kilóg a definiciók bugyrából. De túl ezen, a koncepció főként azért válik problematikussá, mert ennek alapján elég nehezen képzelhető el valóban aktuális Peri ele selőadás. Hiszen igy a darab nézője szentelt könnyeket sirva könnyűszerrel küldheti viszsza a feledés homályába a misztikában üdvözült amőba-lény eket; itt a szétszabdalt világra isteni pecsétet ütöttek, s a végső konstrukcióban visszavették a Pericles nyomasztó felismeréseit. E dráma nézőinek vigaszra és létbizalomra volna szüksége, egy olyan világban, amely nem kinál vigaszt, amely nem csillapítja, ám