Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

A darab felettébb inkoherens cselekménye fittyet hány minden "előírásszerű" drámaszerkesztési módnak. Tulajdonképpeni témája sem tűnik különösen alkalmasnak drámai feldolgozásra: túlságosan cselekményes, túlságosan hihetetlenek fordulatai stb. A darabot minden lehetséges módon eltávolítják a nézőtől, a nézőt, mint Brecht mondja: "szembeállítják a cselekménnyel" - ahelyett, hogy "belebonyolitanák a cselekménybe és elhasználnák aktivitását".

2

^ "A cselekmény többé már nem egyeduralkodó a színpadon, ezért nem is tudja az előadásidőt a "most" abszolút egymásutánjaivá változtatni. Az előadás jelene mindig tágasabb, mint a cselekményé: ezért nemcsak 30 a kimenetel, hanem a cselekmény múltja is érdekessé válik. "^ Igaz, Peter Szondi a modern drámafejlődés tanulságai alapján fogalmazta meg fenti tézisét, de mindez kétséget kizáróan érvényes az egész romance-korszak esetében is. A néző nem merülhet bele a cselekménybe, nem feledkezhet meg önmagáról, játék közben spekulálnia kell, hiszen nagyobb szabadságot kapott a drámaírótól. "A dramatikuscélirányosság helyét az elidőzés és elmélkedés epikus szabadsága foglalja el."^

1 De ha a nézőt már nem szippanthatja be a cselekmény, ha képes lesz távolmaradni tőle: ezzel nemcsak a néző, de a cselekmény is felszabadult: "kanyargóssá",^

2 vagy Arisztotelész szellemében "epizodikussá"^ válik. Logikus következmény, hogy az egyes epizódok időben széthúzódnak és relativizálódnak. E ralativizálódás egyrészt élményszerű, másrészt közvetlen hatásában is - tudati válaszokat, feldolgozást igényel. "Minden jelenet önmagáért áll"^ mondja Brecht, és igy jogosan várhatja el nézőjétől a szellemi aktivitást, a látvány értelmezésében meghozandó döntéseket. A Peric les kapcsán különös joggal - már metaforái okán is - idézhető szel-