Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 1. (Budapest, 1978)

Király Zsuzsanna: Drámai groteszk

hogy Madame-hoz való viszonyuk érzelmi minőségét - a gyűlöletet őszintén kifejezhessék, A kezdetben reális viszony - életforma tehát - azért, mert minden realitása ellenére sem képes kifejezni a személyiséget - egy másik életformát indukál, amely megjelenése pillanatában - testreszabottsága miatt - irreálisnak minősiti létrehozóját. Ez a létrehívott második életforma egyrészt érzelmileg reális kifejezi Madame-hoz fűződő valódi érzelmüket, a gyűlöletet -, másrészt magába foglalja életüknek azokat a mozzanatait, amelyet nem Madame kiszolgálásával töltenek. Tehát ez is reális, mert szintén adekvátan fejezi ki a személyiséget. Ez a Madame-nélküli élet azonban - minőségét tekintve - éppen azért, mert alapját az objektiv gazda-cseléd viszony képezi, nem pedig a Madame-iránt érzett gyűlölet egyúttal azonos azzal is, amit a cselédek gyűlölnek: a cselédek életével. 41 Látjuk tehát, hogy a második életforma, annak ellenére, hogy lehetőséget ad a személyiség önkifejezésére, megkérdőjeleződik azáltal, hogy szubjektiv hozzáállás alapján hivták életre, azáltal, hogy annak lényegi részét - a Madame-nélküli életet - gyűlölik. A játszott személyiség-megvalósitásnak nincsen elég súlya ahhoz, hogy a valóban létező életformát, amely objektiv viszonyon alapszik, megváltoztassa - irreálissá válik. Arra viszont van ereje e második életformának, hogy előidézze Claire halálát. A konkrét tragikum, és annak felmutatása, hogy testvére halála után Solange sorsa változatlan marad - csak esetleges külső körülményeiben változik -, ismételten megforditja a helyzetet: reálisnak kell látnunk, a külső realitás mellett - gazda-cseléd viszony - ez az életforma jelöli a belső realitást. A tragikumot éppen e kétfajta valóság "szimbiózisa" indukálja: az, hogy az egyik oldaláról nézve irreális a másik, és megfordítva; illetőleg az, hogy nem történhet meg egymást kizáró megvalósulásuk - a személyiség önkifejezését tartva szem előtt. Az elemzés eredménye, ha feltételesen is, de bizonyltja a részfejezet elején megfogalmazott elképzelésünket. Azért tartottuk érdemesnek a problémával való foglalkozást, mert észrevételünk szerint a XX.század drámairodalmában a groteszk műalkotások inkább az irreálist használják eszközül a "klasszikus" fantasztikum rovására.