Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 1. (Budapest, 1978)
Király Zsuzsanna: Drámai groteszk
E sajátos eszközrendszer mibenléte abban rejlik, bogy az indulás - azonos-e a dráma önmagával -, a különös logikai kapcsolat az irreális felé tolja el, irreálisként, másként érteÍmezhetőként állítja elénk a legmegszokottabb, "naturalista" drámai eszközöket: az akciót, a dialógot. A valóság egyszeres absztrakciójának helyét egy háromszoros rétegzettségü absztrakció foglalja el. Mivel a kiinduló logikai tétel különös, különösnek kell lennie a megvalósítására felhasznált eszközöknek is, igy pl.: a dialógnak is. Ez a dialóg azonban azonos egy egyszeres absztrakció szerint valószerűnek elfogadható dialóggal is. A dialóg ezen kétarcúsága a harmadik szinten - összekapcsolva és nem ellentétbe állitva a kiinduló tétellel - egyaránt megfelel a kiinduló tétel öntörvényű logikai rendezettségének, és a valóságról alkotott irói vélemény köznapi benyomás valószerüságének is. Mindezt természetesen az irói nézőpont által történő arányban észleljük. A rétegzettség tehát nem bonyolit, hanem pontosít: a valóságról adható kép, egy meghatározott nézőpont szerinti pontosságot segit elő. Mintegy a különös logikai rendszer - belső forma - kapcsán elmondottak folytatásaként a groteszk müvek eszközrendszeréről lesz szó; nem törekszünk teljességre; célunk csupán az, hogy az általunk legfontosabbnak látott, mintegy törzsanyagot képező eszközfajtákat, ezeknek a belső formához való viszonyát elemezzük, anélkül, hogy valamely mereven elhatárolható rendszert felállítanánk. Ezt egyrészt az eszközök önmagukon belüli variabilitása, másrészt pedig az általánosításokkal kétségkívül jelentkező torzitások elkerülése miatt nem tartjuk szükségesnek. A belső formával kapcsolatban már volt arról szó, hogy a kiinduló tétel nem cai pán illogikus, hanem a szokatlan kapcsolás miatt egyúttal meghökkentő, és ezáltal irreálisnak tűnő is. Elképzelhető olyan eset is, amikor ez az irrealitás nem csupán a kezdő állitás szokatlan voltát jelzi, hanem egy eszköz, a fantasztikum, az irrealitás teljes bevonását a műbe, amely a belső formával együttműködve - eszközként - az egész műben nyomon követhető, kimutatható, s egyúttal az eszközrendszer többi elemének irányitójaként funkcionál.
