Hermann István: A modern színpad (Színházi tanulmányok 15., Budapest, 1966)

tér a szokásos vitairatok sokszor pamflet-jellegű stilusától. A vitajelleg alapvető mondanivalójából következik, nem pedig megforditva. Az a nálunk is rendkivül elterjedt szokás, hogy az iró vagy a gondolkodó mindig csak valami ellen lép fel, nem jellemzi az olvasó előtt fekvő dolgozatot. A dolgozat szerzője valamiért kiván fellépni és a pozitiv célból következnek a tagadások, viták és cáfolatok. A szerző most még néhány szóval szeretné jellemezni azt a célt, amelyet az előbb emiitett kutatási tendencia követni szándékozik, és amelyhez dolgozata szerény hozzájárulás kiván lenni. A cél röviden igy fogalmazható meg: az emberi művészet és ezen belül a szinház története is évszázadokon keresztül különböző értékeket, értékes megoldási módokat halmozott fel. Ezek a megoldási módok lehetnek történetileg és értékben is egymástól különbözők, de a szinpad fejlődése éppen úgy, mint minden más művészet fejlődése ezeken az értékeken épül. írásunk tehát abból az általános esztétikai meggyőződésből indul ki, melynek lényege a következő: semmiféle művészet nem nélkülözheti a történelmileg felhalmozott értékeket és igy a modernség minden olyan felfogása, mely az értékek leszűkítésére, nem pedig az értékek továbbfejlesztésére irányul, szükségképpen ellentmond a művészet feladatának. Kétségtelenül változott világban élünk, de ez a változott világ a maga újdonságával is mélyen, ezernyi szállal kötődik a múlthoz. Ebben az értelemben és csak ebben az értelemben vállalja e sorok irója a konzervativ jelzőt. Az olvasó a könyv forgatása során meggyőződhetik arról, hogy a szerző véleménye szerint éppen úgy, mint az előbb emiitett kutatók nézetei szerint az előbbiekből logikai szükségszerűséggel következik: a modern polgári kultúra a maga módján - ha problematikusán is de igen sok területen továbbfejleszti a történelmileg felhalmozott értékeket. Következésképpen éppen a szinpad és a szinpad művészete az egyik legmeggyőzőbb bizonyitéka annak, hogy teljesen értetlenül és süketen áll a fejlődéssel szemben az, aki a mai polgári kultúra számos eredményét csak azért, mert polgári, elutasítja. A szinmüvészet utolsó évtizedekbeli története és fejlődése a leghatározottabban bizonyitotta azt, hogy ez a polgári kultúra számos zsákutcát teremt, de számos e.°etben olyan ösztönzést ad és oly módon tapogatja ki a mai világ szinpadi hatáslehetőségeit, hogy az előtt nem hányhatunk szemet. E sorok irója számára természetesen világos, és ezt több izben is hangsúlyozza, hogy a polgári kultúra a maga totalitásában, a maga teljes összefüggésében nem mond semmi olyasmit, amit a szocialista kultúra közvetlenül átvehet. De ennek a kultúrának részletértékei egyes alkotásai és megoldásai részévé válhatnak egy más összefüggésen belül a szocialista kultúrának is. A könyv éppen ezt a kérdést vizsgálja meg tüzetesen és azt igyekszik bebizonyi- 4 -