Hermann István: A modern színpad (Színházi tanulmányok 15., Budapest, 1966)

I. fejezet. A maszk és gesztus jelentéstana

az öntudat erősitése. 3. a szinmüvészet alapvető .jellege nem a distancializálódás, hanem éppen ellenkezőleg az antropomorfizálás lesz. Mindezek a körülmények rendkivül közvetett utakon ismét valóságjelenségekben tükröződnek. Ezek a valóságjelenségek a gesztusrendszer konkrét modern változásaiban lelhetők fel. Elsőként az emberi gesztusrendszeren belül a fegyelmezett-gentlemanlike viselkedés általánossá válását kell megemlíteni. A gesztusok használata ma a valóságban csupán ezek a modoron belül lehetséges. Ezt a határt adott esetben természetesen át lehet lépni, de átlépése sokkal nagyobb, csaknem mindent szétfeszitő jelentéstartalmak hordozójává válik. A határt nem egyszerűen a nagy szenvedélyek, hanem a fékevesztett szenvedélyek feszitik szét.Ha például összehasonlítjuk a görög drámák különböző előadásait, akkor világosan szembetűnik az eltérés. Ma például elképzelhetetlen lenne a görög drámai hősnőket egy Jászai Mari-tipusu tragikával eljátszatni.Ugyanigy elképzelhetetlen lenne /bár megjegyzendő, hogy már a maga korában is anakronisztikus volt/ egy olyanfajta Oidipus

z-előadás.mint a negyvenes években Németh Antalé. Kiss Ferenc főszereplésével a Nemzeti Színházban, ahol a legszélesebb gesztusok a fájdalom és kétségbeesés kitörései domináltak. Ma lényegében két módon lehet rendezni az Oidipuszt

: vagy a pszichoanalízishez közelítve - helytelenül, de a mai közönség számára még mindig elfogadhatóan, vagypedig, mint ezt - helyenként - Marton Endxe tette, az ember lényegét kutató, az önmagát megismerni akaró Oidipuszt kell az előadás középpontjába helyezni. Vagy intellektuális vagy pszichológiai sikon kell tehát elmélyiteni az előadást és semmiképpen nem lehet kiemelni belőle a szenvedélyek egyoldalú kiömlését. Példáink bizonyltja tehát, mennyire figyelembe kell vennie a konkrét szinpadi gyakorlatnak, hogy a modornak, a gesztus szélességének felső értékpontja sokkal közelebb -48 -