Hermann István: A modern színpad (Színházi tanulmányok 15., Budapest, 1966)

Bevezetés

számunkra itt tanulságos. De tanulságos az, hogy egy-egy gesztus, szinpadi vagy rendezői fogás hogyan kerül át néha évtizedek múlva más funkcióban egy egészen más szinpadra. Vagyis a feltűnő az anekdotában az, hogy a szinpadi tradició milyen hatalmas szerepet játszik, hogy a színjáték ebben a tekintetben sem vesztette el népművészeti vonásait. Következésképpen a szinpadi játék alapvető eleme az, hogy a müköltészetet, melynek nyilvánossága, közvetlensége elveszett, ismét közvetlenné, nyilvánossá és népművészetivé teszi

. A szinpadi játéknak tehát megvan az a sajátos kettőssége, melyet legjobban akkor ragadhatunk meg, ha azt mondjuk, hogy az egész előadás nem más, mint a müköltészet előadása népművészeti formában, a müköltészet népmüvésziesitése. Ez természetesen mélyen összefügg azzal a ténnyel is, hogy a művészet, mégpedig a szinpadi művészet egyik alapvető sajátsága a feszültség. A feszültség első és leglényegesebb forrása kétségtelenül az, amire már többen rámutattak, s amit Herbert Ihering, az NDK kitűnő kritikusa igy határoz meg: "A szinpadon a ,valótlan valóság' uralkodik". /Vö. Almási i. m. 150-151. o./ Ugyanebben látja a feszültség forrását Melchinger is, aki több más mozzanat elemzése után erre a következtetésre jut: "Minthogy tehát a játék egyfelől ellentmondásból született és másfelől csakis olyan elemekkel telítődhet, melyek éppannyira egzisztenciálisak, mint ez az ellentmondás, a megjátszott és átélt másik világ összetétele csak egyfajta lehet: áll ez a világ eredetileg és mindenkor abból a feszültségből, ami a között van, ami benne játék és a között, ami benne nem játék, vagyis egzisztenciális." /Melchinger i. m. 111. o./ Bármennyire bonyolult és a heideggeri terminológiához közelitő megfogalmazás is Melchingeré, mégis kitűnik belőle, hogy a szinpadi feszültséget ő is a nem valóságos való sásbó

l vezeti le. Ez természetesen vonatkozik minden művészetre, minden művészi feszültségre, de a színpadon ez - 16 -