Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)
I. A DRÁMAISÁG PARADOXONJAI
az embernek mint teljes embernek kell megnyilatkoznia, a látszatok hirtelen szétpukkadnak, hosszú életutak látszatai foszlanak szét, egy pillanatba süritve az t, amit az évek nem tudtak leleplezni. Ez az összesüritettsé g,lényegfeltáró lendület, kikerülhetetlen szembesítés - ez a dráma iság életbéli szerkezet e. A drámairás és szinházi kultura alapvető éltető elemei tehát az életben felbukkanó drámai élettények, melyek hordozói, csomópontjai lehetnek egy-egy ko r nagy társadalmi-ember i, vagy morális-pszichológiai összeütközéseinek. Csakhogy - és itt következik második dramaturgiai paradoxonunk: - a legkitűnőbb drámai élettények is halott, élvezhetetlen, antidramatikus jelenségek maradnak, ha az iró és szinház nem tudja azokat drámai módon megjeleníteni. Maga a nyers élettény csupán lehetőség é a drámai hatásnak, a dramaturgiai robbanó erőnek, és csupán akkor válik valósággá, ha a drámairónak, majd a rendezőnek sikerül ebből az élettényből felépíteni azt a folyamato t, mely a nézőben felkelti a szenvedélynek és gondolatoknak azt a hálózatát, amiben ez a drámaiság él és árammá alakulha t. Gondoljunk arra, hogy a Julius Caesa r vagy akár a fíómeó és Juli a szüzséje mennyire drámaiatla n abban a formában, ahogyan Shakespeare kezébe került: római történetírók, vagy reneszánsz novellisták hagyatékában. Pedig: mindkettőben ott él a nagy dráma lehetősége, az eredeti novella vagy történetforma nem hagyta ki ezeket a mozzanatokat a történetből, nem is állitotta háttérbe, mindössze nem adta meg nekik azt a "nekifutást", drámai felépitettséget, kontrapunkt játékot stb., ami ebből a nyers életanyagból kiemelte volna a drámai lényeget. Nos, itt kezdődne tulajdonképpeni problémánk: hogyan függ össze az életanyag önmagában vett drámaisága a kifejtésmód dramaturgiai elveivel. Egyáltalán, miért nem elég az élettények önmagában vett drámaisága, miért kell ezt még hatáskeltő eszközökke l is kiegészíteni? Hiszen pl. vi- 26 -
