Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

III. Kísérletek a drámai forma kiszélesítésére: epikus és lírai törekvések a mai drámában

III. KÍSÉRLETEK A DRÁMAI FORMA KISZÉLESÍTÉSÉRE: EPIKUS ÉS LIRAI TÖREKVÉSEK A MAI DRÁMÁBAN A törekvés az Ibseni formának az epika és a lira felé való kiszélesítésére már Ibsen életében megkezdődött. Az a két drámai irányzat, amely minden üzleties, olcsó célzattól távol őszintén a kor reprezentatív drámájának megteremtésére törekedett, a naturalizmus és a szimbolizmus, a valóság teljesebb visszaadása nevében irta zászlajára az epika,illetve a lira térhódításának követelményét. Gerhart Hauptmann Shakespeare életmüvének lényegeként az epikus koncepciót emeli ki,amelynek fő előnyét a töredékességben és a be nem fejezettsógben látja. "A befejezettség ritkán művészi", jelenti ki és hozzáteszi: ha Shakespeare az egységet kereste volna, akkor müvei nem állnának ugyan töredékekből, viszont "elveszne mindaz, ami most e biológiai remekmüvek vonzerejét jelenti."*"'Ugyanakkor Maeterlinck és mellette Hugo von Hoffmanathal - mint arról később még szó lesz - hasonlóképpen a mesterkéltség és az erőszakolt dráma iság elvetésével indokolja a lirai dráma létjogosultságát. Az érvelés fél évszázadon keresztül lényegében hasonló alapokra épül: a XX. századi valóság anyagánál fogva ellene mond a zárt, koncentrált drámai ábrázolásnak és bonyolultsága következtében bontottabb, több oldalú, vagyis epikus ábrázolást kivan, va

gyped

ig immár csak lirai képekben való rögzítést tesz lehetségessé. 1 Idézi Margret Dietrich: Europäische Dramaturgie im 19. Jahrhundert. Graz-Köln 1961. Hermann Böhlaus Nachf. 500. o.