M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
Akikért mindez történt: a nézők
százezer" forint is vajmi nehezen gyűlt volna be, ha be engedtetik gyűlnie. A második magyar fővárosi társulat bérlet-listáján látjuk, milyen lassan fizetnek be nem 100-200-1000-2000, hanem tiz-huszforlntnyi bérösszeget is. 6 '" A haladóan gondolkozó, de feudális felépitésü társadalomnak nem volt megfelelő szervezete ahhoz, hogy egy színtársulatot képes legyen fenntartani. Amikor kimondjuk a szót, hogy "Pest megye", vagy "a megyék", gondoljunk arra, hogy a megyék rendkívül lassan működő apparátust jelentettek. Büntető ügyekben is hosszú évek során át tárgyaltak meg egymással valami intézkedést, még kevésbé volt alkalmas a szervezetük kulturális megmozdulások propagálására és irányítására. Pest megye vezérszerepe adott volt ugyan, de szinházi életünk első fél évszázadában a történeti szükségszerűség két egyéniségben koncentrálja a szervezői képességet, a nemzeti színjátszás megteremtésén fáradozást: Szentkirályi Lászlóban és Pöldváry Gáborban. Amikor a Kelemen-féle színtársulat Pesten megalakult, számítva elsősorban az országgyűlés magyar résztvevőire - ez a számítás be is vált - a vállalkozást II. Lipót halála és az ujabb, 1792-1 országgyűlés mentette meg, 1793ban pedig a Helytartótanács intézkedése, amellyel kötelezte a német Igazgatót a magyar társulat patronálására és fizetésére. Biztosítva volt tehát egészen 1795 tavaszáig - amikor a kormányszék abbahagyta a róluk való gondoskodást - a színészek létalapja. A fő jövedelmi forrás, maga a szinházi bevétel csak a produkciók költségeinek fedezésére szolgált és nincs okunk kételkedni Busch igazgató állításában, hogy erre is csak ritkán. A kor szokása szerint a legnagyobb jövedelmet a páholybérletek jelentették. A Rondellában tizennyolc páholyról van hiteles tudomásunk, de a magyar előadásokon ezek közül hét-nyolcnál sohasem volt több spontán kibérelve. A fővárosban élő gazdag magyar nemesi, ill. fŐuri családok
