M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A színpad rekonstrukciója

valószerűség kívánalma óhatatlanul bevonul a szinházba- De nem harc nélkül... A fejlődés vonala egyes technikai komponensek jelentősége szempontjából tehát nagyjából igy határozható meg: a szöveg túlsúlya, a kiállítás túlsúlya, a világítás túlsúlya. Ez a legutóbbi már az elektromos fényforrások idejére esik. A valóságban azonban mindig van igény a látványosságra, a szövegmondásra, sőt az elektrifikálás előtti korban is van hatásos bevilágitás. Az uralkodó ideológiákon belül is többféle embertípus jut szóhoz egy színháznál, mindöszsze az történik, hogy aki nem áll az ideológiai vonalban, az nem fejtheti ki kellőképpen törekvéseit. A XIX.sz. legelején, amikor még a szövegmondás igénye annyira centrális kérdés vllt, hogy voltaképpen arról folyt a vita: hogyan kívánják hallani a magyar szót, milyen lesz végtére is az az irodalmi nyelv, ami a szinpadon kötelezővé válik? - van látványos rendezés, van drámairó, aki törődik a szcenikával. Példa erre a perecseni református pap fia, Wántza Mihály, /1781-1854/ szinész, színigazgató, szinmüiró, de fő ként szcenikus. Neuhauser Perencnél Kolozsvárott, majd Hessnél Bécsben tanult és joggal feltételezhetjük, hogy díszletei sokkal felülmúlták a korabeli magyar átlagot, méltán nyerték meg Döbrentei tetszését. Hogy mégsem vált híresebbé, és hosszú élete során egyetlen színházunk sem igyekezett szcenlkusi működését magának biztosítani, arra a fenti magyarázat szolgálhat: az uralkodó gondolkozás nem tartotta lényegesnek a festői színpadképet. Mint történeti festőről

, jelent meg róla megemlékezés életében is, halála után is. ' Másik például szolgáljon Katona József.Szerzői utasításaiban határozottan megfigyelhető, hogy szive

sen venné a gazdag,változatos diszletezést. A valóságban azonban még a kelleténél "'korhűbb"* jelmezek is visszatetszet42 tek első fővárosi diadala idején.