M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)
A színpad rekonstrukciója
Rendező és szinpadkép csak a negyvenes években jut jelentőséghez. A romantikus rendező vágya a gazdag szinpadkép után megelőzi a közönség általános igényét. A negyvenes években a hangadó még a páholyokban helyetfoglaló konzervatív izlésü nemesség, de a francia polgári irányzat már megnyilatkozik az ifjú irodalmárok müvein kivül a szinház kifejezési formáiban is. 1839-ben, két évvel a Pesti Magyar Szinház megnyitása után, Páncsy rendezi a kor divatos tragédiaját, az Antonyt . A szinház diszlet- és kelléktára még szegény. Az eredeti szinmü öt felvonása négy diszletváltozást ir elő, de Páncsy hárommal játszatja. Az egykorú rendezőpéldányba felvázolt szinek szintén arról tanúskodnak, hogy alig van bútora, amivel, akár az első két felvonás "fényesen bútorozott" szobáit, akár a IV. felvonás szalonját akarja érzékeltetni, bediszletezhetné a színpadot. Az évek azonban múlnak, a szinház felszerelése gazdagszik, és amikor 1849 szeptemberében a szinmü felújításra kerül, az ujabban feltárt forrásanyag segítségével észlelhetjük, hogy a rendezés fénye ugyancsak megnövekedett. Azt hinnénk, hogy ebben az időben a történelmi helyzet tragikuma, háttérbe szőrit minden teatralitást. Evvel szemben azt látjuk, hogy az élet megy tovább, a rendező nem adja fel a francia romantikát, nem a haladó irányzatot, a valószerűre, a látványosra törekvést. Az egykorú Butor Könyv , amibe a szinpadmester számára bejegyezték, mit, hová kell a színpadon állítania, a következőket vallja:
