M. Császár Edit: Színháztörténetünk társadalomtörténeti összefüggései (Színházi tanulmányok 12., Budapest, 1965)

A dráma rekonstrukciója

A mult század nyugati vigjátéka halott, halott Molnár Ferenc szellemessége is, a legjobb előadásban is, akkor is, ha a főhercegi család és a magyar huszártiszt öszszeütközését sikerül egy gazdag, nagypolgári otthon és egy állami gondozottból felserdült daliás ifjú konfliktusává "varázsolnunk". A vigjátóki szöveg olyan, mint a pezsgő: élvezhetetlen, ha állott. Mivel azonban a vígjáték szorosan összeforrott saját korával, a társadalomtörténet számára nagyon értékes forrás. Egy rossz történeti tragédia sem a jelen, sem a jövő számára nem nagy érték, de még egy rossz vígjátékból is sok korjellemző vonást olvashatunk ki. Bessenyei és Kisfaludy Károly vígjátékai azt tükrözik, hogy milyennek látta az egykorú birtokos nemesség önmagát. És mit tükröz Kisfaludy összeesküvők

je? Hogy mi volt ennek a köznemességnek a képe saját jobbágyairól! Amikor színháztörténeti szempontból nyulunk egy történeti szöveghez, tehát a színpadon már nem élő, csupán irodalmi, vagy korfestő jelentőségű műhöz, ha módunkban áll, vessük össze a kéziratos sugókönyveket a kiadott példánnyal. Előfordul, hogy meglepetés ér. Kiderülhet, hogy a kéziratos változat a bővebb, az eredeti, amit még maga a szerző másoltatott le a szinház számára, és kiadásra az a szöveg került, amit a szinházi dramaturgia, sőt esetleg a cenzúra meghúzott. Ez a lehetőség a színmüvek valamennyi műfajánál előfordulhat, mert a szövegpublikációk hőskorában a kritikai szempontok még nem alakultak ki. Amig tehát a meghúzás klasszikus szövegnél társadalomtörténeti változásokról árulkodik, kevésbé neves Íróknál azért jut jelentőséghez, mert esetleg a szöveg meghatározója. Kinek jut eszébe, kiadott drámát kéziratban elolvasni? Holott megtörténhet, hogy nagyon jellemző, as Író egyéniségére rávilágító, de dramaturgiai funkciót be nem töltő s Így betanulásra nem kerülő részeket mulasztunk el ilyenformán.

1

^*