Sz. Szántó Judit: Az angol színház új hulláma (Színházi tanulmányok 10., Budapest, 1963)

II. DRÁMÁK ÉS PROBLÉMÁK - f/ Az abszurd

húzzák le a cipőm. /Beszélni akarok, de sétálni már nem, /Mert ha sétálok, tudnom kellene, /Hová akarok menni. /Aludni akarok, de nem álmodni, /Játszani, és megnyerni minden partit, /Azt akarom, hogy szeressenek, de én ne szeressek..." - és ugyanezt prózában fogalmazza meg egy másik paciens: "Maga soha nem merne szembenézni vele (ti. az újjászületéssel - Sz. Sz. J.). Istenem, nagyon is olyan lenne az, mint ha dolgozni kellene, keményen dolgozni." A darab a maga szenvtelen, minden állásfoglalástól óvakodó mivoltában is azt a hitet sugározza: az emberek nem akarják, de nem is érdemlik meg, hogy újra kezdhessék az életet. f/ Az abszurd Egy csavargó ül a szinpadon. Egy faág alatt keres árnyékot. Az ág elhervad. Egy korsó viz ereszkedik alá. A csavargó utána kap - a korsó minden alkalommal visszaemelkedik. Végül a korsó lenn marad. De a csavargó már nem nyul utána. Belefáradt. Ez Samuel Beckett Némajáték (

Acte sans paroles

. 1957) cimü pantomimja és egyben utolsó és logikus állomása annak a drámairói iránynak, amely a szocialista realizmussal együtt kizárólag a XX. század terméke és azelőtt Önálló formában nem létezett: az abszurd színháznak. A két pólus között ma is igen sok variáció lehetséges; néhányról az eddigiekben is esett szó. De a világ mai helyzetével szembeni állásfoglalásnak igazán következetes, egyértelmű és minden kérdésre választ adó drámaírói utja kettő van: a szocialista realizmus és az abszurd. Akár pozitivista tünetmegállapitás, akár elvi elemzés formájában ez az álláspont lassan világszerte kibontakozik a drámát ort énetben, a kritikában és az esztétikában. Vannak, akik a jelenségben csak véletlen Ízlést, divatot lát-