Sz. Szántó Judit: Az angol színház új hulláma (Színházi tanulmányok 10., Budapest, 1963)

II. DRÁMÁK ÉS PROBLÉMÁK - c/ Az ember a társadalomban és a drámában

mindössze két meghatározott irói egyéniség nevéhez fűződnek, hiszen a tanulmány elsőrendű célja, hadd ismételjük megint, nem Íróportrék megrajzolása. Ez a körülmény mindamellett ékesszólóan bizonyltja az angol uj hullámon belül feltűnt irói személyiségek bizonyos stabilitását és mindenképp alátámasztja azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a XX. század bonyolult társadalmi viszonyai közepette kiemelkedő drámai alkotások nem születhetnek véletlenszerűen, iróik szemléleti-eszmei f elvért ez et tségétől függetlenül. Ezért, ha portrék kidolgozására nem vállalkozhatunk is, a jelentősebb irók világnézeti arculatának felvázolása, eddigi és jelenlegi álláspontjuk rögzítése mégis elengedhetetlen; a dráma természetéből, szorosabban pedig a mai angol dráma központi érdeklődési körének jellegéből következik, hogy ez a vázlat tulajdonképpen csak összegezése annak, ami magukból a müvekből, illetve a müvek elemzéséből amugyis le szűrődik. Az uj angol drámán belül a mozgalom elinditója, John Osborne mindmáig a mozgalom legharmonikusabb, legjellegzetesebb, drámai szempontból leginkább kielégitő alkotásait hozta létre. (A továbbiakban azonban rá kell majd mutatnunk, hogy ezek a sikerült drámák Osborne személyes irói fejlődésének első szakaszába tartoznak.) Osborne-t magatartása valamelyest Arthur Millerrel rokonitja; paradox módon - ezúttal a tehetségtől, illetve az iró szubjektiv érettségi fokától függetlenül - ott kevesebb Millernél, ahol több nála; azért marad alatta, mert tul akar lépni rajta. Miller ugyanis nem "dühös" a szó osborne-i értelmében. Bizonyos higgadt méltósággal őrzi a polgári kritikai realizmus hagyományait és általában "beéri" azzal, hogy a fennálló rend tarthatatlanságát ábrázolja minél szuggesztívebb és egyértelműbb formában. Sematikusan jellemezve alig megfogható eltolódásokat: Miller szenvedélyét inkább az adott drámai anyagra, a keze nyomán bontakozó adott konfliktusra összpontosítja, semmint magára a való-