Sz. Szántó Judit: Az angol színház új hulláma (Színházi tanulmányok 10., Budapest, 1963)
II. DRÁMÁK ÉS PROBLÉMÁK - f/ Az abszurd
jelentőségű képviselőjénél, N. F. Simpsonnál ls, amikor a Visszhangzó csengetésb en ( A Resounding Tinkle . 1957) s szülők semmi meglepetést nem árulnak el amrnk láttán, hogy hazatérő fiuk időközben lánnyá változott. Az emberek nem akarják, hogy a többiek, akiktől semmi jót nem várhatnak, "nevükön nevezzék", vagyis megismerjék őket; addig érzik magukat biztonságban, ami g a kii smerhe tétlenség mimikri jóban simulhatnak bele a kiismerhetetlen világba, és mi sem áll tőlük távolabb, mint a kezdeményezés, az önálló akció vagy a hősi hajlam. Az abszurdoknak a fentiekben jellemzett szemléletével kapcsolatosan felmerülhet egy érdekes kérdés: vajon ez a témakomplexum valóban gazdag és változatos művészi lehetőségeket nyujt-e? Az ábrázolás lehetőségeit az állásfoglalás egyértelműsége önmagában korántsem teszi végessé; a realista és a szocialista realista művésznek, többé vagy kevésbé az abszurdokhoz hasonlóan állandó és szilárd világszemlélet birtokában, a valóság egész gazdag, komplex bősége áll rendelkezésére, hogy ábrázolja és értelmezze. Az abszurdokat azonban világnézetük a maga szigorú stabilitásában néhány, mégpedig számszerűleg is rendkívül szűk alapprobléma variálására szorítja: a halálfélelem, a magány, a meg nem értés, a kiszolgáltatottság negativ mítoszai éppen a valóságtól való függetlenedésükben, saját légüres és szűkülő terükben máris zsugorodni kezdenek, és öntörvényű fejlődésük logikája olyan végkövetkeztetésekig hajtja őket, amelyek tovább már aligha variálhatók. Tömören fogalmazta ezt meg, Beckettről szólva, az irányzat egy magyar bírálója: "A gátlástalan dekadencia - hatásában jótékonyabb lehet a hódítást szinlelő lemondásnál. Egyetlen borzalmas általánosítással, kertelés nélkül kimondja azt, amin a bátortalanabbak még évekig eléltek volna. Beckett végképp kimerítette Kafkát, szólamukat már csak a visszhang folytathatja. Aki nem tud mást mondani, legjob-
