Sz. Szántó Judit: Az angol színház új hulláma (Színházi tanulmányok 10., Budapest, 1963)
II. DRÁMÁK ÉS PROBLÉMÁK - d/ Két különválasztott témakör
elleni közkeletű vádaknak. Mindennek következtében Bolt tehetségének minden megnyilvánulása,az érdekes cselekmény, a kitűnően jellemzett alakok, a markáns, veretes és mégis modern dialógus, a szellemes formai megoldások ellenére sem tölthette be a mü a történelmi dráma legmélyebb funkcióját. John Osborne Luther je nem csúszik az ilyen rosszhiszemű transzponálások vagy legalábbis félreértelmezés! lehetőségek csapdájába; ami ebben a műben, éppen Osborne esetében, első látásra a leginkább meghökkentő, az az ábrázolás szenvtelensége, hűvössége, állást nem foglaló objektivitása. Pedig Osborne-ból ez esetben sem hiányzott a szenvedély; de teljes egészében rápazarolta azt Luther merőben szubjektiven felfogott, szinte korától és történelmi funkciójától függetlenedett alakjának megformálására. Ily módon aztán, ahogy a dráma egy magyar méltatója megállapította, "a Luther ből egy XVI. századi dühös ifjú élettörténete lett",^* és a dráma a reformáció igazi jelentőségéből, a kor társadalmi erőinek működéséből, illetve Luthernek ezekkel való kapcsolatáról vajmi keveset árul el még tényanyagban is, értelmezésről pedig szinte egyáltalán nem beszélhetünk. Mi g Luther állandóan hangsúlyozott bélrenyheségéről fizológiai pontosságú kórképet alkothatunk (és ebben a motívumban az osborne-i düh már erősen emlékeztet az "épatez le bourgeois" jelszó elavult, öncéluságba csapó botránykelté si szándékára), és pszichopatologikusan érzékeny lelki életében is el tudunk igazodni, teljes mértékben homályban marad például pályájának egy sorsdöntő mozzanata; a parasztháború véres letörése. Nyilvánvaló, hogy John Osborne nem érthet egyet Luther indoklásával: "Ezek a nyüzsgő parasztok megérdemelték a halált! Fellázadtak a hatalom ellen, fosztogattak és pusz39. Nagy Péter: A magányos dühöngő . John Osborne két uj darabjáról . Nagyvilág 1962. február.
