Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

III. A SZÍNJÁTÉK SZOCIOLÓGIAI SZERKEZETÉHEZ

béli közösségen belül is heterogén marad a közönség, melyet a dráma formáló ereje alakit egységessé. A közös élmény, a közös látásmód azonban nem a hétköznap modelljére alakul. A drámai cselekmény látványa már egy értelmezett történés, nem olyan, mint az életben történő esemény. A néző a rejtett, de felfedezhető - mert művészileg kiemelt - értelemmel áll szemben, a játék egy meghatározott "előre elkészített" reakciót, intellektuális választ provokál benne. A kollektiv élmény csak feltranszformálja ezt a választ és Ítéletalkotást. Mégpedig nem azzal, hogy az egymás mellett ülők intellektuálisan is megfogalmazzák Ítéletüket. A szünetben ugyan megbeszélik a látottakat, de az egyes mozzanatoknál mégis spontán módon és egyszerre robban a tetszésnyilvánítás, vagy megrendülés. A nézőtéren az egymás mellett ülők között az egyetértésnek, a közös látásmód többé-kevésbé kényszerítő élményének elektromos hullámai rezegnek, öszszekötik a nézőket, s a mellettem ülők tetszése az én tetszésemet, vagy ellenérzéseimet is befolyásolják. Jól megfigyelhető az élmények eme feltranszformálása a vígjátékok esetében, ahol az elhangzó csattanók kitörő nevetésre találnak, mig ugyanez a tv-ben - mikor egyedül figyelem ugyanazt a szini produkciót - nem csalnak nevetést ki belőlem. A másik jelenlétében mélyebben élem át a látottakat. A cselekvő és figyelő funkció elválása és egysége nemcsak a nézőtér reakcióit kormányozza. A szinész munkáját is ez a közeg vezérli. A szinész ugyanis olyan cselekvő, aki egyúttal figyelője is saját tevékenységének. Persze nem abban az elmélyült etikai-világnézeti értelemben, mint a néző, aki a darab eszmei-érzelmi teljességével áll szemben. De a szerepjátszásban mégis a cselekvő benneélés, és a szemlélő kívülállás egységét kell a jó színésznek megvalósítani. Diderot paradoxonja óta ez a