Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

"Színpadi formabontás"

nagyon tehetségesnek tartom ás mind a kettő külön világ. Vámos László különösen ott van elemében, ahol a nagyobb színpadi képzeletre, a szélesebb rendezői gesztusokra, a nagy formákra, erős zenei és képhatásokra, nagyvonalúságra van szükség. Ádám Ottó igazán akkor van otthon a színpadon, amikor a finom emberi rezdüléseket, az egyszerű emberséget, a lélektani igazság intim világát kell feltárni. Mind a két stílusnak megvannak az adekvát formái. Ha igaz Lessing szava, hogy az Írónak a stilusa éppúgy sajátja, mint az orra, akkor a színpadi stílusnak az orra a forma. Erről befejezésül csak annyit, hogy természetesen a művészi egyéniség nem mindig állandó, nem mindig kész,lehetnek fejlődési periódusai, de akkor ezek a periódusok is rányomják a bélyegüket a választott formákra. (Dürrenmatt sem Az öreg hölgy látogatásával kezdte,hanem ott, ahol Shaw abbahagyta.) Az alkotás formája elválaszthatatlan a művész egyéniségétől, ez magyarázza, hogy Beckmesser és Walter másképp éneklik ugyanazt a dalt. Sztanyiszlavszkij álma Hogy színpadi formában gondolkozva miről is van szó, azt hadd mondjam el Ohlopkov és Sztanyiszlavszkij példáján. Sztanyiszlavszkijt nem a Művész Szinház stilusa tette halhatatlanná, hanem szinjátszáselmélete és szinészpedagőgiai tevékenysége. Természetesen azonban maga a Művész Szinház és annak előadásai is nagy színháztörténeti jelentőségűek, a maga korában leghaladóbb színpadi formák közt a legmagasabb színvonalú előadásokat produkálták a doboz színpadon "élethű** díszletekben, zárt, mennyezetes diszletfalak között. Ma Ohlopkov, Meyerhold kitűnő tanítványa, már egész más színpadot tart alkalmasnak korszerű szinház számára, a díszlet nélküli, a nézőtér közepébe helyezett körszinpadot. Működnek is különféle körszinpadok szerte a világban. De én itt nem a körszinpad perspektíváját akarom megbeszélni, hanem azt a kérdést szeretném feltenni, hogy van-e valami el-